Ha Erdélyben zarándoklatra gondolunk, talán első hely, ami eszünkbe jut, Csíksomlyó. 2016 azonban a szokásosnál is több hívót vonzott oda. Bereczki Szilvia SA beszélget Urbán Erik ferences szerzetessel az Irgalmasság évéről az év kegyelmeiről és kihívásairól.
Mit jelentett az irgalmasság éve Csíksomlyó szempontjából?
Nagy örömmel fogadtuk az érsek atya döntését, hogy a csíksomlyói kegyhelyen nyitja meg az irgalmasság kapuját. A kegytemplom jobb kapuját jelöltük ki szent kapunak. Ha a kegyhelyekre úgy tekintünk, mint „lelki klinikákra”, akkor szinte magától értetődik, hogy meg kellett nyitni a kegyhelyen az irgalmasság kapuját. Már a nemzeti Mária-kegyhelyeket tömörítő Európai Máriás Háló 2015-ös találkozóján – amelyben Romániát a csíksomlyói kegyhely képviseli – arról tanácskoztunk Mátraverebély-Szentkúton, hogy az irgalmasság évét az egyes országok kegyhelyein miként fogják megszervezni, vagy hogyan lehetne megszervezni úgy, hogy minél jobban segítse a kegyhelyre zarándoklókat a irgalmasság útján való haladásban. Mi, kegyhelyigazgatók az eszmecsere során ötleteket adtunk egymásnak, amelyekből meg is valósult jó néhány. Ha áttekintjük a szentév eseményeit, elmondható, hogy összességében gazdag évet zártunk a csíksomlyói kegyhelyen, de ez is kevés azon lelki gyümölcsökhöz képest, amelyek a zarándokokban születtek meg az irgalmas Isten kegyelméből.
Milyen főcél vezetett titeket ebben az évben? Melyek voltak a fő események?
Az irgalmasság éve meghatározta idei tevékenységeinket, hiszen ennek a fényében választottuk meg a kegyhely évi mottóját, amely mindig a pünkösdi búcsúnak is mottója, s amely idén az évközi idő Mária-antifónájának kezdő sora volt: „Üdvözlény, Úrnőnk, irgalmasság asszonya”. Továbbá igyekeztünk nemcsak a szentmisék előtt, hanem napközben is a zarándokok rendelkezésére állni, ha szentgyónást szerettek volna végezni, illetve adventben és nagyböjtben bűnbánati délutánokat tartottunk, vagyis egész délután gyóntattunk, hiszen számos család, egyén vagy közösségzarándokolt el a szent kapuhoz, hogy átlépve azon, teljes búcsút nyerjen. Ferenc pápa nagy ajándéka volt a világegyház számára, hogy nemcsak Rómában, hanem a részegyházakban is lehetett szent kaput nyitni, hogy akik nem tudnak elzarándokolni az örök városba, a szentévben mégis tudatosíthassák magukban, hogy az „irgalmasság határt szab a rossznak” (Ferenc pápa), vagyis Isten lehajol hozzám elesettségemben, és felemel jobbjával. Ezért nem halok meg, hanem élek, és megemlékezem az ő irgalmasságáról.
Számos eseménye volt az irgalmasság szentévének, amelyek kisebb-nagyobb tömegeket mozgattak meg. Nehéz lenne valamennyit felsorolni, ezért mozaikszerűen néhányat említenék meg: előadások irgalmasság témában; szórólapok készítése a kapun való átkelés liturgiájával, a szentévhez kapcsolódó imákkal; tematikus zarándoklatok; a búcsúk az irgalmasság jegyében történő megszervezése; az Isten neve az irgalmasság interaktív kiállítás megszervezése. Kegyelmi nap volt az, hogy az irgalmasság évében február 2-án, a megszentelt élet világnapján zártuk be Csíksomlyón a megszentelt élet évét, amelyen jelen voltak főpásztoraink és a főegyházmegyénk területén szolgáló szerzetes közösségek.
Mi volt az évsorán a legnagyobb meglepetésetek?
Számomra az volt szép, amikor láttam, hogy egyes zarándokok a szentkapu előtt imába merülve készültek azt átlépni, megsimogatták, keresztet vetettek, volt, aki meg is csókolta a szent kaput. Ezek azok a kegyelmek, Isten és a zarándok közös gyümölcsei, amelyeket nem lehet és nem is kell lemérni. Nagy élmény volt, amikor gyermekek csoportosan érkeztek zarándoklatra, és a szent kapu előtt állva el kellett magyarázni nekik a kapu és a szentév jelentőségét. Mielőtt átléptük volna a gyerekekkel a szentkaput, feladatuk is volt:az, hogy a kiengesztelődés szándékával gondoljanak olyan személyre, akinek meg kell bocsájtaniuk, vagy olyanra, akitől bocsánatot kell kérniük. Komolyan vették a feladatot: pár percig néma csendben, összeszedetten álltunk a kapu előtt, majd az Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem… énekkel átvonultunk rajta. Látszott a gyermekeken a megilletődés, a meghatottság, ahogy a Csíksomlyói Szűzanya előtt térdeltek, és imádkoztak. Apró ajándékok voltak ezek számomra.
Mit jelentett számotokraközösségként és számodraszemélyesen ebben a misszióstevékenységben részt venni, azt irányítani?
Közösségként kihívás volt, hogy a kegyhelyre zarándoklókat fogadni tudjuk, főleg azokat, akik napközben érkeztek, hogy elvégezzék a szentgyónásukat, vagy lelki beszélgetésben tegyék le a terhüket, amely alatt görnyedeznek. Közösségi szinten természetesen a szentév lelki oldalát is megélhettük. Például ebben az időszakban tartottuk a választókáptalant, amelynek a nyitó szentmiséje bűnbánati liturgiával kezdődött, többek között a szent kapun való átlépéssel. Egy másik alkalommal a nyári továbbképzőre összegyűlt ferences testvérek részére külön liturgia és közös ima volt a kiengesztelődés, a megbocsájtás témakörhöz kapcsolva.
A liturgiákat gyakran vezetve, számos alkalmam volt, hogy átlépjek a szent kapun. Amit másoknak tanácsoltam az átlépés előtt, azt magamra is igyekeztem alkalmazni, vagyis arra, törekedtem, hogy megfelelő lelkülettel lépjem át a irgalmasság kapuját. Eleinte idegenkedtem az irgalmasság évének logójától. A kegytemplom szentélyében zászlóra nyomtatva ki volt függesztve, és minél többet néztem, annál sokatmondóbbá vált számomra a logó és annak szimbólumai. Sokszor megfordult bennem, hogy mekkora lehetőség és ajándék rejlik a szentévben: kiengesztelődni Istennel, felebarátaimmal és önmagammal. Kegyelmi időszak volt, de nemcsak volt, hanem amit a kiengesztelődés területén begyakoroltunk, az irgalmasság cselekedetit gyakorlatba ültetve megtanultunk, vagy amit újra felfedeztünk, annak aktualitását tovább kell vinnünk, mert továbbra is fel kell fedeznünk Krisztusban, az új Ádámban a saját emberségünket és a jövőt, amely reánk vár, Krisztus tekintetében szemlélve az Atya szeretetét.
Mit szeretnétekjövőre megtartani, és min változtatni?
A kegyhely őreinek az a mindenkori feladata, hogy Csíksomlyó, a kegyhely maradjon lelki klinika, ahová az ember időről időre elzarándokol. Nem kell állandóan ott lenni, ahogy az sem jó, ha a kórházban kell állandóan ülni. Néha azonban szükséges, hogy ha beteg az ember, ha fáj a lelke, eljöjjön letenni a terheket, megköszönni a kegyelmeket, erőt kérni és megújultan visszatérni az abbahagyott feladatok végzéséhez. Ezt máshol is meg lehetne tenni, de üdvösebbe egy kegyhelyen, egy olyan helyen, amelyet maga az Isten választott ki, ahol a zarándok még inkább megtapasztalhatja Isten jelenlétét. A mindennapi gondoktól távolabb képes lesz arra, hogy összeszedje magát, és visszanyerje lelki erejét, ami által nagyobb odaadással próbálja járni a hit útját. Megerősödik abban, hogy rátaláljon Krisztusra, szeresse őt az összekuszálódott hétköznapokban is, és aktívan belekapcsolódjon otthon a helyi egyházi közösségbe, ahol élete mindennapjait éli. Ezért fontos, hogy a lelkipásztor a híveivel együtt zarándokoljon a kegyhelyre, és a kegyhelyen pedig fogadják a zarándokokat. Ebben természetesen együttműködésre van szükség. Meggyőződésem, hogy közösen zarándokolva egy-egy egyházközség megerősödik, összetartóbb, egymásra figyelőbb lesz. Ezek a zarándoklatok nem kifejezetten a búcsúk alkalmával a gyümölcsözők, hanem külön alkalmakkor, amikor egy-egy egyházközség elzarándokol, együtt imádkoznak egymásért és az otthon maradottakért. Nekünk, a kegyhelyen szolgálóknak pedig arra kell törekednünk, hogy az ide érkezőket úgy vezessük be a szenthelyre, hogy kegyelmi esemény legyen, hogy a hívek számára a zarándoklat a vallásos tapasztalat és az újra megtalált öröm zarándoklata legyen, vagyis a Megtestesült Ige szerető jelenlétének megtapasztalása, a Boldogságos Szűz óvó, anyai tekintetétől kísérve.
Az interjú megjelent a Vasárnap c hetilapban – 2017. január 1.