Ha Erdélyben zarándoklatra gondolunk, talán első hely, ami eszünkbe jut, Csíksomlyó. 2016 azonban a szokásosnál is több hívót vonzott oda. Bereczki Szilvia SA beszélget Urbán Erik ferences szerzetessel az Irgalmasság évéről az év kegyelmeiről és kihívásairól.
Nagy örömmel fogadtuk az érsek atya döntését, hogy a csíksomlyói kegyhelyen nyitja meg az irgalmasság kapuját. A kegytemplom jobb kapuját jelöltük ki szent kapunak. Ha a kegyhelyekre úgy tekintünk, mint „lelki klinikákra”, akkor szinte magától értetődik, hogy meg kellett nyitni a kegyhelyen az irgalmasság kapuját. Már a nemzeti Mária-kegyhelyeket tömörítő Európai Máriás Háló 2015-ös találkozóján – amelyben Romániát a csíksomlyói kegyhely képviseli – arról tanácskoztunk Mátraverebély-Szentkúton, hogy az irgalmasság évét az egyes országok kegyhelyein miként fogják megszervezni, vagy hogyan lehetne megszervezni úgy, hogy minél jobban segítse a kegyhelyre zarándoklókat a irgalmasság útján való haladásban. Mi, kegyhelyigazgatók az eszmecsere során ötleteket adtunk egymásnak, amelyekből meg is valósult jó néhány. Ha áttekintjük a szentév eseményeit, elmondható, hogy összességében gazdag évet zártunk a csíksomlyói kegyhelyen, de ez is kevés azon lelki gyümölcsökhöz képest, amelyek a zarándokokban születtek meg az irgalmas Isten kegyelméből.
Milyen főcél vezetett titeket ebben az évben? Melyek voltak a fő események?
Az irgalmasság éve meghatározta idei tevékenységeinket, hiszen ennek a fényében választottuk meg a kegyhely évi mottóját, amely mindig a pünkösdi búcsúnak is mottója, s amely idén az évközi idő Mária-antifónájának kezdő sora volt: „Üdvözlény, Úrnőnk, irgalmasság asszonya”. Továbbá igyekeztünk nemcsak a szentmisék előtt, hanem napközben is a zarándokok rendelkezésére állni, ha szentgyónást szerettek volna végezni, illetve adventben és nagyböjtben bűnbánati délutánokat tartottunk, vagyis egész délután gyóntattunk, hiszen számos család, egyén vagy közösségzarándokolt el a szent kapuhoz, hogy átlépve azon, teljes búcsút nyerjen. Ferenc pápa nagy ajándéka volt a világegyház számára, hogy nemcsak Rómában, hanem a részegyházakban is lehetett szent kaput nyitni, hogy akik nem tudnak elzarándokolni az örök városba, a szentévben mégis tudatosíthassák magukban, hogy az „irgalmasság határt szab a rossznak” (Ferenc pápa), vagyis Isten lehajol hozzám elesettségemben, és felemel jobbjával. Ezért nem halok meg, hanem élek, és megemlékezem az ő irgalmasságáról.
Számos eseménye volt az irgalmasság szentévének, amelyek kisebb-nagyobb tömegeket mozgattak meg. Nehéz lenne valamennyit felsorolni, ezért mozaikszerűen néhányat említenék meg: előadások irgalmasság témában; szórólapok készítése a kapun való átkelés liturgiájával, a szentévhez kapcsolódó imákkal; tematikus zarándoklatok; a búcsúk az irgalmasság jegyében történő megszervezése; az Isten neve az irgalmasság interaktív kiállítás megszervezése. Kegyelmi nap volt az, hogy az irgalmasság évében február 2-án, a megszentelt élet világnapján zártuk be Csíksomlyón a megszentelt élet évét, amelyen jelen voltak főpásztoraink és a főegyházmegyénk területén szolgáló szerzetes közösségek.
Mi volt az évsorán a legnagyobb meglepetésetek?
Számomra az volt szép, amikor láttam, hogy egyes zarándokok a szentkapu előtt imába merülve készültek azt átlépni, megsimogatták, keresztet vetettek, volt, aki meg is csókolta a szent kaput. Ezek azok a kegyelmek, Isten és a zarándok közös gyümölcsei, amelyeket nem lehet és nem is kell lemérni. Nagy élmény volt, amikor gyermekek csoportosan érkeztek zarándoklatra, és a szent kapu előtt állva el kellett magyarázni nekik a kapu és a szentév jelentőségét. Mielőtt átléptük volna a gyerekekkel a szentkaput, feladatuk is volt:az, hogy a kiengesztelődés szándékával gondoljanak olyan személyre, akinek meg kell bocsájtaniuk, vagy olyanra, akitől bocsánatot kell kérniük. Komolyan vették a feladatot: pár percig néma csendben, összeszedetten álltunk a kapu előtt, majd az Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem… énekkel átvonultunk rajta. Látszott a gyermekeken a megilletődés, a meghatottság, ahogy a Csíksomlyói Szűzanya előtt térdeltek, és imádkoztak. Apró ajándékok voltak ezek számomra.
Mit jelentett számotokraközösségként és számodraszemélyesen ebben a misszióstevékenységben részt venni, azt irányítani?
Közösségként kihívás volt, hogy a kegyhelyre zarándoklókat fogadni tudjuk, főleg azokat, akik napközben érkeztek, hogy elvégezzék a szentgyónásukat, vagy lelki beszélgetésben tegyék le a terhüket, amely alatt görnyedeznek. Közösségi szinten természetesen a szentév lelki oldalát is megélhettük. Például ebben az időszakban tartottuk a választókáptalant, amelynek a nyitó szentmiséje bűnbánati liturgiával kezdődött, többek között a szent kapun való átlépéssel. Egy másik alkalommal a nyári továbbképzőre összegyűlt ferences testvérek részére külön liturgia és közös ima volt a kiengesztelődés, a megbocsájtás témakörhöz kapcsolva.
A liturgiákat gyakran vezetve, számos alkalmam volt, hogy átlépjek a szent kapun. Amit másoknak tanácsoltam az átlépés előtt, azt magamra is igyekeztem alkalmazni, vagyis arra, törekedtem, hogy megfelelő lelkülettel lépjem át a irgalmasság kapuját. Eleinte idegenkedtem az irgalmasság évének logójától. A kegytemplom szentélyében zászlóra nyomtatva ki volt függesztve, és minél többet néztem, annál sokatmondóbbá vált számomra a logó és annak szimbólumai. Sokszor megfordult bennem, hogy mekkora lehetőség és ajándék rejlik a szentévben: kiengesztelődni Istennel, felebarátaimmal és önmagammal. Kegyelmi időszak volt, de nemcsak volt, hanem amit a kiengesztelődés területén begyakoroltunk, az irgalmasság cselekedetit gyakorlatba ültetve megtanultunk, vagy amit újra felfedeztünk, annak aktualitását tovább kell vinnünk, mert továbbra is fel kell fedeznünk Krisztusban, az új Ádámban a saját emberségünket és a jövőt, amely reánk vár, Krisztus tekintetében szemlélve az Atya szeretetét.
Mit szeretnétekjövőre megtartani, és min változtatni?
A kegyhely őreinek az a mindenkori feladata, hogy Csíksomlyó, a kegyhely maradjon lelki klinika, ahová az ember időről időre elzarándokol. Nem kell állandóan ott lenni, ahogy az sem jó, ha a kórházban kell állandóan ülni. Néha azonban szükséges, hogy ha beteg az ember, ha fáj a lelke, eljöjjön letenni a terheket, megköszönni a kegyelmeket, erőt kérni és megújultan visszatérni az abbahagyott feladatok végzéséhez. Ezt máshol is meg lehetne tenni, de üdvösebbe egy kegyhelyen, egy olyan helyen, amelyet maga az Isten választott ki, ahol a zarándok még inkább megtapasztalhatja Isten jelenlétét. A mindennapi gondoktól távolabb képes lesz arra, hogy összeszedje magát, és visszanyerje lelki erejét, ami által nagyobb odaadással próbálja járni a hit útját. Megerősödik abban, hogy rátaláljon Krisztusra, szeresse őt az összekuszálódott hétköznapokban is, és aktívan belekapcsolódjon otthon a helyi egyházi közösségbe, ahol élete mindennapjait éli. Ezért fontos, hogy a lelkipásztor a híveivel együtt zarándokoljon a kegyhelyre, és a kegyhelyen pedig fogadják a zarándokokat. Ebben természetesen együttműködésre van szükség. Meggyőződésem, hogy közösen zarándokolva egy-egy egyházközség megerősödik, összetartóbb, egymásra figyelőbb lesz. Ezek a zarándoklatok nem kifejezetten a búcsúk alkalmával a gyümölcsözők, hanem külön alkalmakkor, amikor egy-egy egyházközség elzarándokol, együtt imádkoznak egymásért és az otthon maradottakért. Nekünk, a kegyhelyen szolgálóknak pedig arra kell törekednünk, hogy az ide érkezőket úgy vezessük be a szenthelyre, hogy kegyelmi esemény legyen, hogy a hívek számára a zarándoklat a vallásos tapasztalat és az újra megtalált öröm zarándoklata legyen, vagyis a Megtestesült Ige szerető jelenlétének megtapasztalása, a Boldogságos Szűz óvó, anyai tekintetétől kísérve.
Az interjú megjelent a Vasárnap c hetilapban – 2017. január 1.