Szent István diakónus előtt tisztelgünk – akiről tudjuk azt, hogy 7 diakónus közül az egyikre, akiket az apostolok választottak ki, akik segítették őket, hogy a szolgálatot, amelyet az Úr Jézus az apostolokra bízott, azt felelősség teljesen tudják elvégezni. Ezért kiválasztottak 7 „derék férfit” , közöttük volt és van István diakónus is – kiemelkedik az ő alakja a 7 diakónus közül, akire már az V-ik században fel figyeltek rá, az V-ik századtól elterjedt az ő tisztelete. Azt is tudjuk, hogy körülbelül 30 év eltelt már, Jézus nyilvános működésétől és Istvánnak a vértanúságáig. Miért ünnepeljük Jézus születését, és egy derék, Szentlélekkel eltelt férfinak a mennyei születésnapját? Istvánban megmutatkozik, hogy milyen is az igazi keresztény ember. Szolga volt ő, a legenda szerint istálló szolga volt, aki látta a napkelti bölcsekkel együtt a csillagot, amely az újszülött Királynak a születését jelezte, és ő hitt, hitt Jézusban, ott hagyja az istálló szolgaságot, és ez a „derék férfi”, beáll a krisztus követők sorába.
Szolgálat – a diakónusnak a feladata, a szolgálat a Szentmisében, régen is az volt, ma is az. Bizonyos részeket elláthat már a diakónus, fölszenteléséből kifolyólag, hiszen a papságot megelőző egyházi rendnek a legalsó fokozata, (az egyházi rendnek 3 fokozata van: a diakonátus, a papság és a püspök. Tehát a diakónus szolgál a szentmisében, felolvashatja az evangéliumot, a szentségek kiszolgáltatásban is már segédkezik, hiszen keresztelhet, eskethet például, viszont nem mutathat be Szentmisét, nem gyóntathat, a betegeknek a szentségét nem szolgáltathatja ki, de viszont látogathatja a betegeket, áldoztathatja őket és a fájdalmukban, segítségükre lehet. Szolgálat, nem egyszerű szolgálni azt mindannyian tudjuk, és talán a mai világ nem arra van berendezkedve, hogy szolgáljon. Ma inkább szeretünk egyénieskedni, talán még kicsi közösségben is, de egyénieskedni szeretünk – ne mondják meg nekem hogy mikor kelljek és mikor feküdjek, hogyan végezzem a munkámat, hanem majd én eldöntöm hogy mi a jó, és az szerint az én értékrendem szerint, majd berendezem az én saját életemet. Mintha szeretnénk a futballpályán passzolás nélkül játszani, és úgy gólt rúgni. A szolgálat, az több tőről is fakadhat, fakadhat a Jézus iránti szeretetből, de fakadhat gőgből, fakadhat kevélységből, fakadhat abból, hogy elnyomom a saját érzéseimet, és azért is megmutatom, hogy én is vagyok olyan keresztény mint a másik. Eléggé nagy problémának tartom, hogy egyházunk nagyon sokszor számokban gondolkozik, nagyon sokszor – Kinek a szentmiséjére? Melyik templomba mennek? Hányan vesznek részt a Szentmisén? Hányan végezték el a szentgyónásukat? Hány embernek szolgáltatták ki a szentséget? Hányan tértek meg az én hatásomra? – hát nem Isten Az aki a Kegyelmet adja? Talán jobb, ha ezeket nem tudjuk, hogy a mi életünk hogyan lehet „eszköz” a Jó Isten kezében, hiszen te is én is kegyelem közlő személyek vagyunk. Mindannyian mi is elvagyunk telve Szentlélekkel, a kérdés, hogy: Mennyire akarok szolgálni? Mennyire akarom a másikat szolgálni? Csak versengek? Vagy tényleg belülről fakad ez a lelkület? Láthatjuk, hogy megcsodáljuk az irgalmasságnak a szentjeit – Szent Mártont, Teréz Anyát, kedvelt Árpád házi szentünket Szent Erzsébetet, Szent Margitot, és lehetne sorolni, Batthyány-Strattmann Lászlót, korunknak a szentjeit – II. János Pál, lehet sorolni, szolgáltak, de rajtunk is a sor, hiszen nem elég megnézni és úgy hagyni, e téren mindannyiunknak felelőssége van. Felelőssége van azért, mert mindannyiunk kegyelem közlő személyként elvezethetem a másik embert oda, hogy rádöbbenjen arra, hogy van többlet, jobb emberi élet a lelki életben, mint amennyit eddig élt. Ezzel segítem én a Jó Istennek a működését, így leszek a Jó Isten munkatársa, hogy azt a tűzet, amelyet ez a gyermek Betlehemben meggyújtott, a betlehemi lángot, azt mi a szolgálatunkkal őrizhetjük, amely nekünk és másoknak is világit, hogy meglássuk majd az örök világosságban azt, akit igaz szívvel szolgáltunk és szerettünk.
Szolgálat – a diakónusnak a feladata, a szolgálat a Szentmisében, régen is az volt, ma is az. Bizonyos részeket elláthat már a diakónus, fölszenteléséből kifolyólag, hiszen a papságot megelőző egyházi rendnek a legalsó fokozata, (az egyházi rendnek 3 fokozata van: a diakonátus, a papság és a püspök. Tehát a diakónus szolgál a szentmisében, felolvashatja az evangéliumot, a szentségek kiszolgáltatásban is már segédkezik, hiszen keresztelhet, eskethet például, viszont nem mutathat be Szentmisét, nem gyóntathat, a betegeknek a szentségét nem szolgáltathatja ki, de viszont látogathatja a betegeket, áldoztathatja őket és a fájdalmukban, segítségükre lehet. Szolgálat, nem egyszerű szolgálni azt mindannyian tudjuk, és talán a mai világ nem arra van berendezkedve, hogy szolgáljon. Ma inkább szeretünk egyénieskedni, talán még kicsi közösségben is, de egyénieskedni szeretünk – ne mondják meg nekem hogy mikor kelljek és mikor feküdjek, hogyan végezzem a munkámat, hanem majd én eldöntöm hogy mi a jó, és az szerint az én értékrendem szerint, majd berendezem az én saját életemet. Mintha szeretnénk a futballpályán passzolás nélkül játszani, és úgy gólt rúgni. A szolgálat, az több tőről is fakadhat, fakadhat a Jézus iránti szeretetből, de fakadhat gőgből, fakadhat kevélységből, fakadhat abból, hogy elnyomom a saját érzéseimet, és azért is megmutatom, hogy én is vagyok olyan keresztény mint a másik. Eléggé nagy problémának tartom, hogy egyházunk nagyon sokszor számokban gondolkozik, nagyon sokszor – Kinek a szentmiséjére? Melyik templomba mennek? Hányan vesznek részt a Szentmisén? Hányan végezték el a szentgyónásukat? Hány embernek szolgáltatták ki a szentséget? Hányan tértek meg az én hatásomra? – hát nem Isten Az aki a Kegyelmet adja? Talán jobb, ha ezeket nem tudjuk, hogy a mi életünk hogyan lehet „eszköz” a Jó Isten kezében, hiszen te is én is kegyelem közlő személyek vagyunk. Mindannyian mi is elvagyunk telve Szentlélekkel, a kérdés, hogy: Mennyire akarok szolgálni? Mennyire akarom a másikat szolgálni? Csak versengek? Vagy tényleg belülről fakad ez a lelkület? Láthatjuk, hogy megcsodáljuk az irgalmasságnak a szentjeit – Szent Mártont, Teréz Anyát, kedvelt Árpád házi szentünket Szent Erzsébetet, Szent Margitot, és lehetne sorolni, Batthyány-Strattmann Lászlót, korunknak a szentjeit – II. János Pál, lehet sorolni, szolgáltak, de rajtunk is a sor, hiszen nem elég megnézni és úgy hagyni, e téren mindannyiunknak felelőssége van. Felelőssége van azért, mert mindannyiunk kegyelem közlő személyként elvezethetem a másik embert oda, hogy rádöbbenjen arra, hogy van többlet, jobb emberi élet a lelki életben, mint amennyit eddig élt. Ezzel segítem én a Jó Istennek a működését, így leszek a Jó Isten munkatársa, hogy azt a tűzet, amelyet ez a gyermek Betlehemben meggyújtott, a betlehemi lángot, azt mi a szolgálatunkkal őrizhetjük, amely nekünk és másoknak is világit, hogy meglássuk majd az örök világosságban azt, akit igaz szívvel szolgáltunk és szerettünk.