Még mindig mai nap kérdése , hogy – Ki végezte el az első koronavírus tesztet? Adja magát a választ Szent György, amikor lándzsájával bele nyúlt a sárkánynak a torkába.
Fő tisztelendő pap testvéreim, krisztusban szeretett ünneplő testvérek! “Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De, aki elveszíti életét énmiattam, megmenti azt.” Lk. 9,24.
Szent János Pál pápa mondta egy alkalommal, hogy az élet szépsége, az oda ajándékozottságban, az odaadottságban rejlik. Oda ajándékozom magamat a közösségnek, elsősorban annak a kis közösségnek, ahol a hétköznapjaimat élem, ahol az ünnepeimet meg élem, nektek a család, a papi közösség, a szerzetesi közösség, az én közösségem. És ez a közösség, ez tágul, akár egyházközségi, papi közösség, plébánia közösség, munkahelyi közösség, lehet tágítani, egészen eljutunk az egyházig, a nemzetig, amelyhez tartozunk.
És ebben a közösségben, mindannyiunknak küldetésünk van. Oda adni az életemet azt is jeleni, hogy elsősorban magának az Istennek adjuk oda az életünket, oda ajándékozom magamat az Istennek azért, hogy a hivatás küldetés, amit a Jóisten nekem szánt, azt be tudjam teljesíteni, azt teljes egészében amennyire emberileg tőlem lehetséges, meg tudjam élni azt, és ne akarjak más lenni, mint ferences szerzetes, mint plébános, mint pap, mint feleség, mint férj, mint szülő, nagyszülő, és utána jönnek a bajok, többi olyan feladatok, amiket személy szerint, nekem kell elvégeznem, a kis közösségemben, hogy ott béke, szeretet, öröm legyen, vagyis egy szóval, legyen ott – Élet.
Ezt jelenti számomra ez a mondat, hogy “aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De, aki elveszíti életét énmiattam, megmenti azt.” – ezt ünnepeljük a szentekben, ezt ünnepeljük a mai napnak a kiváló védő szentjében, hiszen a keleti egyház, mint nagy vértanúra emlékezik – Szent Györgyre. Szent György is miután ő meg vívta a harcát saját magával, oda ajándékozta az ő életét, a közösség számára. A közösség számára lett hasznos, és így teljesítette be az ő küldetését, hivatását népe körében. A György név jelentése az, hogy földműves. Az az ember, akit a Jóisten már a teremtése előtt, meghívott az ő munkatársává, hogy azt a szép világot, amit az Isten meg teremtett, a miután elmondta az Isten minden egyes nap, hogy “Isten látta, hogy amit teremtett, az jó”, sőt miután megteremti az embert, az ő képére és hasonlatosságára és az élet leheletét, maga életet belénk lehelte, azt mondta, hogy nagyon jó. Meg hívott bennünket is, XXI-ik századi embereket, akik itt Háromszéken éltek, hogy munkatársai legyünk. Ápoljuk, gondozzuk a földet, amelyet nekünk adott és ne romboljuk. Istennek az eleve terve, hogy az ember gondozza, hajtsa uralma alá a földet, és a keresztény embernek ezért kell felelősséggel gondját viselnie a földnek. Szívünkön kell viseljünk a teremtésnek a sorsát, hogy amit az Isten adott, azt felelősségteljesen használjuk. Legyen az a kertünk a ház körül, legyen az a szántóföld, legyen az az erdő, vagy bármilyen más terület a földön, azt felelősséggel használjuk, gondozzuk. Merthogy, mi emberek méltóságot kaptunk a világban. Ki is mondhatjuk, hogy mi emberek a földnek a papjai vagyunk, a teremtésnek a papjai, más néven ezt teológiában úgy nevezzük, hogy mindenki részesült az általános papságban. Fontos tudatosítani azt, hogy megkeresztelt, megbérmált emberek vagyunk, vagyis egyház formáló, egyház fenntartó személyek vagyunk, olyan személyek, akik az Istentől méltóságot, küldetést, de nem utolsósorban ezek mellett felelősséget is kaptunk. Együtt érezni az egyházzal, együtt érezni a tagokkal, együtt érezni az egyházközséggel, az egységet abban.
Nemrég éppen hallottam, hogy milyen szép az, hogy mi magyarok a családnevet tesszük a keresztnevünk elé és ez jelenti azt is, hogy fontos számunkra a község és utána jön az egyéb. A családnév jelenti, hogy közösséghez tartozunk, és ehhez a közösséghez nemcsak hozzá tartozok, hanem vállalom is. Persze a közösségben vannak sötétebb napok, árnyékosabb hetek, de mindig abba a jóba kell bele kapaszkodni, ami éppen van, ami rendelkezésünkre van bocsátva, mert időbe kevés élet ott van, ahol béke van és az egyházközségnek így minden tagja érték hordozó lehet. Megtapasztalni azt, hogy a Jóisten mindannyiunkba, minden papba belénk csepegtetett valami jót, és ezt a jót észrevenni egymásban. Persze, ahogy a zsoltáros mondja: “nyelve hegyes akár a kígyók nyelve, ajka mögött vipera méreg rejtőzik” és érezzük azt, hogy esendőek vagyunk, meg bánthatjuk egymást, olyat mondhatunk, amit később meg bánunk, nem is gondoljuk komolyan, de a másik komolyan veszi, de tudnunk kell azt, hogy van bocsánat, bocsánatkérés, és azt is tudnunk kell, hogy ahogy őszinte a kiengesztelődés, ott a kapcsolat, az meg erősödik. Tudatosítsuk azt, hogy ha akarjuk, kapcsolataink sokkal jobbak lehetnek, mint azelőtt volt, mert a tojásrántottából a tojást a héjába visszatenni nem lehet, de egy igazi őszinte bűnbánat, egy bocsánatkérés, az megerősíti a kapcsolatot, sokkal szorosabb lesz, mint azelőtt volt. Kész vagyok arra, hogy a mások általi jót, amit jót tesznek, azt észrevegyem, meg dicsérjem őket. Mindkét személy gyarapszik, hiszen amikor meg köszönök valamit, észreveszem a jót, akkor gazdagítjuk egymást. Köszönjük meg a Jóistennek, hogy bennünket életre hívott, hogy lehetőséget adott, hogy részt vegyünk az Ő isteni életének a teljességében, vagyis, hogy munkatársai legyünk. Legyünk jó papjai a környezetünknek, és mint jó papok, mutassuk be az áldozatunkat, ki-ki a maga élet hivatásának megfelelően, természetesen. Egyházunk használja a szenteléseket, az áldásokat, vízkereszt napján vizet áld, vizet szentel, meg szenteljük a termő földet, a búzát, meg szenteljük a termést, hálát adunk a termésért ősszel. Gyermekkoromban emlékszek, hogy Nagyboldogasszony napján, gyümölccsel teli szilva ágakat és virágokat vittünk a templomba, amit megáldottak, ezek az áldások, szentelések, nemcsak a hálaadást akarják tudatosítani bennünk, hogy hálásak kell lennünk a Jóistennek, amit nekünk ad, hanem arra is rá akar mutatni, hogy mi a mi feladatunk. Az, hogy meg tudjuk köszönni az Istennek, ami az övé. Az ember, mint a teremtés papja, fel ajánlja, bemutatja az Istennek a világot és ezáltal az anyagot meg szenteli. Szüksége van a földnek az áldásra. Az Úrnak szüksége van a tanukra, akik láthatóvá teszi, tovább adják azt a hitet, amelyet már megtapasztaltak és meg éltek. Nem elég csak a szavak, hanem az életünk is prédikációvá kell, hogy váljon, Istenről kell, hogy beszéljen. Arról tudunk hitelesen beszélni, amit meg éltünk, amit meg tapasztaltunk. Úgy ahogy Szent Péter mondja, mi nem kieszelt mesét mondunk nektek, hanem amit szemünkkel láttunk és fülünkkel hallottunk, azt mondjuk tudtatókra.
Egy fiatal szerzetesttől meg kérdezte a nevelője, idős szerzetes, hogy hogyan telt a napja, és a fiatal szerzetes következőket mondja – egész nap, egy sassal viaskodtam, két sólyommal, két kargajjal (hollóval), két tüzes lóval, egy féreggel és egy lusta medvével. – elcsodálkozik az öreg szerzetes, hogy – hogyhogy ilyenekkel viaskodtál, hiszen nincsenek is ilyen állataink? – és a fiatal szerzetes, következőket mondja:
– a sas, az én eszem volt, igyekeztem megfékezni, hogy tilos dolgokra ne gondoljak;
– a két solyom, a két szemem, ne vegyek olyat észre, ami káros lehet az én életemre;
– a két kargaj (holló), az a két kezem, ne vegyem el másét, ami nem az enyém, ne vegyem el azt, ami nem engem illet meg;
– a két tüzes ló, az a két lábam, igyekeztem megfékezni őket, hogy tilosba ne menjenek;
– a féreg, az a nyelvem, azért fékezem, hogy mások becsületében kárt ne tegyek;
– a lusta medve pedig, a testem, őt pedig igyekeztem munkára kérni.
Kedves testvérek, Szent György kiváló példaképünk, e templomnak a védő szentje, juttassa eszünkbe, hogy harcolunk kell. Harcolnunk kell saját vallásainkkal, esendőségeinkkel, tőle való hajlandóságainkkal, de hitünkkel le tudjuk győzni ezeket és mi is Isten rejtettségében, bele épülve az istenibe győzhetünk és ez a győzelem az élet koronája, amelyet maga a Jóisten ad számunkra. ÁMEN.