Krisztusban szeretett testvérek, a mai evangéliumi szakaszban arról olvasunk, hogy némelyek korán reggel a sírhoz sietnek. Akár Mária Magdolna személyén keresztül nézzük a történetet, akár Péter apostol, vagy a szeretett tanítvány – János apostolnak a szemszögéből, mindegyiknek ott van a belsejében a félelem, a remény, a szenvedés és az öröm. Mindannyian, akik a sír felé tartanak, más-más szemszögből tudják elmesélni ugyanazt a történetet és ez így van rendjén.
Képzeljük csak el magunkat egy egy személynek a helyzetébe. Mi hogyan reagáltunk volna le? Hogyan reagálom le most, hogy Krisztus föltámadt? Hiszen Mária Magdolna nem tesz mást mint, el akarja végezni a temetkezéskor szokásos rituálét. Mivel Jézus temetésekor gyorsan kellett cselekedni, ő pótolni szeretné. És ott van benne a félelem, hogy ki fogja el hengeríteni a követ. Majd ott van benne a remény, hogyha nincs ott, akkor talán be teljesedett az amiről beszélt. Ott van benne a szenvedés, a fájdalom amiért el vesztett valakit és utána ott megszületik benne az öröm. Ugyanezt látjuk Péternél, Jánosnál. Valaki lát és hitt mint János, mások tény feltáró munkát végeznek, mások küldetést kapnak Krisztusnak a sírjánál.
Mária Magdolnát hajtja a szeretet, a hála, a kötelességtudat, hogy elmenjen a sírhoz, azonban ő csak tényeket tár föl, csak arról beszél, hogy amire ő készült, a munkát, a be balzsamozást, ő azt nem tudta elvégezni, mert ő nincs ott, akit ő keresett.
Talán sokunknak ismerős a „Columbo” című film, mindig egy-egy gyilkosságot derít ki a főszereplő és ha őt meghívnánk, akkor ugyanazt tenné, mint Mária Magdolna, tény megállapítás az első. Nincs ott a test, el van hengerítve a kő, de még nem gyártanak valamilyen elméletet, nincsen még gyanúsított, hogy vajon kik vihették el, miért, kinek kell egy hulla, hanem megy és azzal a hármas küldetéssel amivel jött – a szeretet, a hála és a kötelességtudásnak a lendületével, ugyanazzal a lendülettel, amelyel oda érkezett, azt meg fordítja és immár tanúvá válik és megy, hajtja őt a szeretet, a hála és a kötelességtudat, hogy valamit el mondjon a két tanítványnak.
Kedves testvérek, Nagypéntek valósága egyre inkább olyan eszme a világunkban, amely teret hódít magának. Meghalt az Isten, nem kell törődni vele. Húsvét hajnalán szólítjuk Krisztust – kelljen föl az Isten, legyen újra a világba, hassa át újra a világot és tanítson bennünket jól látni, tanítson bennünket tisztán látni.
Pál apostol azt mondja, hogy “mi még homályosan látunk”. Nem jó még a lakásunk, töredékes a tudásunk, a prófétálásunk. Miért homályos a látásom? Nem azért, mert korán reggel van és még nem ébredtem föl rendesen, hanem azért, mert el homályosítja a látásomat a bűn. Minél több bűnt, akár rejtezett bűnt hordozok magammal, dédelgetek magamban, annál homályosabb lesz a látásom. Azonban az is igaz, hogy amennyivel inkább el telek szentlélekkel – Istennel, annál inkább tisztulni fog a látásom, hogy jól és helyesen lássam a dolgokat.
Kedves testvérek, lássuk be, hogy a jóra való törekvéseink is mennyire töredékesek, hiszen amikor el határozzuk, hogy jók leszünk és jót kell tennünk, akkor ezt csak egy ideig, óráig tudjuk tenni, ha nincs lélek, lelkület mögötte, hiszen hamar bele fáradunk. Elég egy elmaradt köszönet nyilvánítás, elég egy rossz tekintet, hogy valaki abban a pillanatban csúnyán tekint rám, össze húzza a szemöldökét, hogy ez meg mit akar itt most, elég az, hogy nem kapunk vissza jelzést a jóra való törekvéseinkkor és vallani nehezen tudjuk, újra építeni ezt a lelkületet, nehezen tudjuk vissza kapni és vissza nyerni a bizalmat, az önzetlenséget, a szeretetet.
Kedves testvérek, húsvét fénye a mi életünket is be világítja. Ünnep van, ünnepeljük, megállunk, ünneplő ruhába öltözünk, nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is és ünnepeljük azt, hogy a halálunk után is van élet, hogy az embernek az ős ellensége a bűn, a halál, az porba hullott. Ezt az örömhírt osszuk meg egymással, minden jóakaratú emberrel és hirdessük azt, hogy „Krisztus föltámadt! Valóban föltámadt! Alleluja!” Ámen
URBÁN ERIK OFM