„Akartam mindent, ami nekem jár. Elvettem, elvittem, elszórtam, elvesztettem. Semmim sincs már. Szegény vagyok és idegen. Mi várhat még rám? Ki várhat még rám? Apám! Felkelek, hazatérek, megbánom, letörlesztem. És te vártál, messziről megláttál, elém szaladtál, a nyakamba borultál megcsókoltál. Sírtam, dadogtam, zokogtam… És te örömödben felöltöztettél, gyűrűt húztál ujjamra, sarut a lábamra, levágtad a hizlalt borjút, etettél és vigadtál velem. Bocsáss meg! Nem hagylak el többé soha.”
Krisztusban szeretett testvérek, ez az imádság – „A tékozló fiú imája” címet viseli. És miután föl vezette az elmélkedésüket, mai evangélium alapján elmélkedjünk.
Az elmélkedésüket kezdjük a nagyobbik fiú szemszögéből. Nagyobbik fiú, aki egész nap dolgozik, amikor hazaér úgy érzi, hogy az ő apja mellőzte őt. Felülbírálja az édesapjának a tetteit. Emlékezzünk csak vissza gyerek korunknak a hittan óráira, biztosan megmaradt a kép hittan óráról, amikor Káin és Ábel történetét tanították nekünk. Ábelnek, az áldozata a füst, az felszállt. Kedves volt az Isten előtt, mert a legjavát áldozta az Istennek, a legjobbat adta oda az Istennek, ami tőle telt. Testvére, a bátyja Káin, ellenben csak a hitványat, kevésbé értékeset rakta az oltárra és azt akarta elfogadtatni az Istennel. És megtörténik a testvérgyilkosság és Káin felülbírálja a jóistennek a tetteit. Úgy, mint a nagyobbik fiú, felülbíráljuk az Istennek, a ránk vonatkozó döntéseit. Miért? Miért én? És az ilyen pillanatokban, a bizalom az Isten iránt, az Atya iránt, az Apa iránt megbicsaklik és ez a bizalmatlanság alakítja a későbbi magatartásukat.
Fiatal fiú elmegy, keresi önmagát és lecsúszik egészen mélyre, magányos lesz, elhagyatott, nem látja a megoldást, nem lát kiutat, nem látja a lehetőséget, hogy megoldja a problémáját, fájdalom van benne, kétségbeesés. És ez a fájdalom, ez képessé teszi ezt a férfit, hogy növekedjen, növekedjen lelkileg. Hiszen kedves testvérek, ahol belátjuk, hogy van fájdalom, van szenvedés az életünkben, ez a fájdalom, ez a szenvedés, ez része a növekedésüknek. Csak megfelelő hozzáállás szükségeltetik. Közmondás azt tartja – citromot kaptunk az élettől, készítsünk belőle limonádét. Nem mindig azt várom, vagyis nem azt várom a másiktól, hogy segítsen megoldani a problémát, hanem egyszerűen hárítsa el tőlem a fájdalmat. Pedig itt van a megosztás ideje. Van segítő társam, ott van az Isten, ott van a velem együtt élők, a körülöttem levők, gondoljunk csak a fájdalmas rózsafűzér első titkára az Úr Jézus ott van a Gecsemáné, kertben vérrel verejtékezik kiszolgáltatott helyzetben és elhagyatottságában szólítja az Atyát, imádkozik az Atyához. Kedves testvérek és a fájdalomban növekszünk és eljutunk, mert ez a hivatásunk alapvető hivatásunk, hogy eljussunk a jóistenhez a jó istennek a trónusához és magunkkal vigyünk másokat is oda.
És ott van az apa, mondhatjuk azt, hogy ez az apa egészen másként viselkedik mint, ahogy elvárnánk. Túlságosan irgalmas, túlságosan megbocsájtó, azonban hogyha jól olvassuk az evangéliumot, akkor azt is látjuk, hogy ez az apa követelményeket állít a fiaival szemben, dolgoztatja őket, magának dolgoztatja, reggeltől estig dolgoztatja, nem csoda, hogy a kisebbik fiú elmenekül otthonról. Mindig többet kíván tőlük. És az Isten is ilyen velünk szemben, az Isten is mindig többet akar. „Magadnak teremtettél Uram és nyugtalan a mi lelkünk, amíg meg nem nyugszik benned”, ismerős Szent Ágoston püspöknek a gondolata. És amikor az Istenre próbáljuk bízni az életünket, akkor ott már nincs középút – vagy igen, vagy nem. De kicsit igen, kicsit nem – ez ebben az esetben nem működik. Az Isten, egészen magának akar és ebben az egészen magának akarásban, a magához ölelésben, megszületik az ünnep, mert „minden ember, minden megtérő ember, öröm a mennybe” olvassuk az evangéliumban. Kedves testvérek, ide eljutni az imádságban, amikor megtapasztaljuk azt, hogy Istent, akit imádunk, az személyként gondol ránk.
Ma Csíksomlyó felé utazva, az erdélyi Mária rádióban, egy előadást hallgattam és az előadó többek között erről beszélt, hogy a kisgyermek hogyan viselkedik, amikor kezd öntudatra ébredni, amikor érzi azt, hogy ő egy személy. Kedves anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, mi az első szava gyermeknek? Mi az első szó, amit kimond? Nagyon szép mikor azt mondjuk, hogy anyuka, meg apuka, de már előtte ki tudjuk azt is mondani, hogy „NEM”. És ezt a kisgyermek, nagyon sokszor használja, hogy „nem”. És az előadó azt mondta, hogy ez valahogy hozzátartozik a kis gyermekhez, merthogy a kisgyermek így különbözteti meg magát, hogy ő nem valami, amivel akarjuk mi még azonosítani, hanem ő önmaga, ő személy. „Kérsz egy narancsot? Nem, mert én nem vagyok narancs.” Az előadó nagyon viccesen fogalmazta meg, hogy mekkora dolog a kisgyermeknek elmondani, hogy ő nem narancs, de mégis kívánja azt. De ő ezt így tudja kifejezni, hogy nem.
Megtapasztalni az Isten részéről, az Atya részéről, hogy személy vagyok az, amit a prófétáknál olvasunk – „a nevedet a tenyerembe írtam” (Iz 49,16). És nem törli ki onnan soha. Mielőtt megszülettünk, már volt világ és miután elhagyjuk ezt a világot, utána is folytatódik még, egy ideig emlékeznek ránk, majd feledésbe merül, de az Isten, aki önmaga lelkét lehelte belém, Ő nem feledkezik meg rólam. Tenyerébe írta a nevemet, abba a tenyérbe, ami fölemel engem.
„Porból vétettünk, s porrá leszünk, Ha bűnös úton járnánk végleg elveszünk, Megbántunk már mindent, a múltunk szinte fáj, Fogadj vissza minket, végtelen Király!”
és mi, a te irgalmadat énekeljük, életünk minden napján. Ámen
URBÁN ERIK OFM
Képgalléria:
