Kedves testvérek, emlékezzünk vissza az Úr Jézusnak az utolsó vacsorán mondott beszédjére, amelyet így szoktunk emlegetni, hogy az Úr Jézusnak a búcsúbeszéde, vagy a végrendelete. Ott van az apostolokkal, akikkel három évig együtt volt és az egyik Fülöp kérdést intéz az Úr Jézushoz – mielőtt ítt hagysz bennünket, mutasd meg nekünk az Atyát – és az Úr Jézus, a következőt válaszolja – Fülöp, aki engem lát, az látja az Atyát is, az Atya és én egyet vagyunk.
Ma embere hajlamos úgy gondolkozni az Istenről, mint egy elvont dologról, aki mindenütt jelen van, nem látható, egy fajta energiaforrás, amely körülvesz bennünket, de személyes kapcsolatot kialakítani vele nem lehet. Azonban a keresztények Istene, a mi Istenünk, az valóban Atya. Az az Atya, az az Isten, aki a keresztség szentségében, az ő gyermekévé fogadott bennünket.
Szent Pál gyönyörűen írja, hogy – keresztség szentségében az Isten örökösei lettünk, Krisztusnak pedig társ örökösei. Krisztusban láthatóvá vált számunkra az Isten, az az Isten, aki lehajol a beteg emberhez. Erről hallunk mai evangéliumban, talán nem is annyira feltűnő, hogy az Úr Jézus hogyan gyógyít, hiszen számtalan beteg gyógyításáról olvasunk az evangéliumokban, azonban ennek a leprásnak van egy különleges gesztusa. Amikor odamegy az Úr Jézus elé, akkor leborul előtte és úgy kérleli. A leborulás gesztusa, egy hithű zsidó embernek az életében, csak az Istennek jár ki. Valószínű ez a beteg, már előtte hallott az Úr Jézusról, felismerte a hit értékével az Úr Jézusban, az istenit.
Gyönyörűen és találóan mondja Gyökössy Endre, hogy – aki nem borul le az Isten előtt, az előbb utóbb kiborul. Ha nem akarunk le borulni az Isten előtt, a teremtmény a teremtő előtt, akkor az az ember egy idő után kiborul. És egészen feltételes a kérése is a betegnek az orvoshoz – ha akarod, akkor meg gyógyíthatsz engem, ha te is jónak látod, ha ez az én javamat szolgálja, akkor meg gyógyíthatsz, akkor gyógyíts meg. És az Úr Jézus látva ezt a bizalmat, ezt az egyszerűséget, az alázatot, az odaadását ennek a betegnek, válaszol – akarom, gyógyulj meg!
Feltehetem magamnak a kérdést, hogy mi van akkor, amikor én konkrétan kérek az Istentől, ő pedig másképp gondolja? Később majd észrevesszük, hogy a Jó Isten, bizony vezet bennünket, csak éppen abban a helyzetben még nem látjuk, hogy merre is akar vezetni bennünket. Ezekre a helyzetekre, amikor nem úgy vezet az Isten ahogy én szeretném, hogyan reagálok rá? Valóban továbbra is mennyei atyát látom benne? Vagy egy olyan valakit, akit el kell hagynom? Hátha ő nem segített, akkor én elhagyom őt, kár kérni mert úgysem adja meg! Hogyan reagálok én az ilyen helyzetekben?
Kedves testvérek, mi életünkben is már nem annyira külső lepra van jelen, mint inkább a belső. Hiszen, annyi átvitt értelemben lepra gyötör bennünket, akár betegség, akár szenvedély, akár bizonyos szokások, amelyek nem meg tartanak bennünket, hanem inkább meg kötnek betűket. És a lelki sebeinket, azt a lelki orvos tudja leginkább gyógyítani. Kérjük a szentlélek Istent, hogy tegyen képessé bennünket is arra, hogy észrevegyük a környezetünkben, a szenvedőt, a kitaszítottat, akinek szüksége van rám és az ő kérdésére tudjak válaszolni. Ámen
URBÁN ERIK OFM