Mai evangéliumi szakasz, az nem csupán a befogadásról, a megőrzésről szól, hanem valami többletnek az előteremtéséről. Kedves testvérek, az Isten igéjének a befogadása az, ami alakít bennünket. Nem elég csupán meghallgatni, befogadni, hazavinni, elfelejteni, újra gondolni, nem elég őrizgetni a betűt, a szót, akár olvasott vagy hallott szavakat, gondolatokat, hanem aktivitásban lendületbe kell hogy hozzon bennünket. Mindenki rátermettsége szerint kapja a képességet, a talentumot.

Nem csupán az Úr Jézus beszél erről, hanem ha figyelmesen olvassuk Szent Pál, illetve Szent Péternek a leveleit, ott is előkerülnek a talentumok. Ki-ki a képessége, a rátermettsége szerint kapja, de éppen annyit amennyit megbír és éppen annyit amennyi elegendő neki, hogy az ő élete teljes legyen, az ő élete egész legyen és ez a szép. Ki-ki amennyit megbír, amivel tud gazdálkodni és kiteljesedik az élete. És ezek az talentumok, ezek nem adhatok tovább. Amit te kaptál a tiéd, amit én kaptam az az enyém, de úgy ahogy egyházunk katekizmusába olvassuk, ezeket a talentumokat mindig a közjó, az egésznek a javára is kell használnunk. Nem csupán önmagunknak meg tartanunk, dédelgetnünk félelemben, hanem a köznek a szolgálatába kell állítanunk. Lehet ez akár fizikai, akár lelki adottság, talentum, készség, bárminek is nevezzük. És nem is elég szemlélni talán széppé etikus képeket.

Nagyon megkapó lehet számunkra az a kép, ahol az Úr Jézust a keresztre feszítve úgy ábrázolják, hogy az a kereszt valami balesetet szenvedett el, vagy egy leomlott leégett templomba találták, vagy elhagyatottan valahol és ennek a korpusznak nincsenek kezei, nincsenek lábai és nem javítják ki, hanem oda írják, hogy: Te Magad vagy, aki olvasod ezt a sort, Te Magad vagy az Én kezem az Én lábam. Nagyon szép, Krisztusnak a keze lenni, Krisztusnak a lába lenni ó, de megtisztelő. Na de itt jönne a talentumnak a kamatoztatása, hogy tudok én Krisztusnak a keze-lába lenni, az ajka lenni? Ez rajtam áll. Kéri a gonosz és kéri az Isten az én érzékszerveimet, a kezeimet, a lábaimat, az ajkamat, a szememet, mert használni akarja és rajtam áll, hogy kinek adom oda. A kezemmel áldok vagy ütök, adok vagy elveszek, odamegyek vagy inkább távolodok az adott helyzettől vagy személytől, áldó szavakat mondok, dicséret vagy szidok. Bizony itt a szabad akaratomból kifolyólag rajtam áll, hogy kinek adom oda magamat. Merthogy nem élhetünk, mondjuk az alvajáróknak az önkívületébe, valamilyen elvarázsolt emberekként a keresztények is azt mondják, hát ők a keresztények, akkor tőlük jobb ha távol tartjuk magunkat, mert látjátok hogy el vannak varázsolva. E világban élünk mi is, de nem csupán e világból táplálkozunk, hanem az istenből is és ez a különbség, hogy éljük a mi életünket, de az igét azt nemcsak hallgatjuk, hanem próbáljuk tettekre váltani és itt kockáztatni kell. Hát, ha nem kockáztatok az életbe és ha nem kockáztatok a lelki életben, akkor nem lesz fejlődés. A rész egészhez még hozzá tudok adni.

Ha gondolok csak az én lelki életemre, hogyha nem próbálok ki ima módokat, hogy mi felel meg az én életem a állapotomnak, életkoromnak, hogyha nem akarok változtatni, nincs benne fejlődés, akkor bizony az stagnál, az halott lesz, elástam a talentumomat. Azonban szükség van a dinamikára, a családi életben, házasságban, nincs szükség a dinamikára? Abba a családba nincs fejlődés? Dehogynem! Hát mindannyian ott élünk közösségbe, az is fejlődik. Mert hogyha nem fejlődik, csupán a megszokottak mindig tesszük-tesszük, akkor az egy idő után stagnál és ezt jó értelemben értsük, mert szükség van a hagyományra, szükség van egy vonalvezetésre egy közösség életébe, de szükség van a fejlődésre úgy, hogy a világról is azt mondjuk, hogy: elindult és halad az alfától, az Omega felé, a beteljesedés felé, az Isten felé.

És miért ne akarnánk mi is életünk végén visszatekinteni egy olyan életre, amiről azt mondjuk, hogy érdemes volt, öröm volt, jó volt élni, jó volt elvégezni azokat a feladatokat, amit rám bíztak és most már életemnek a végén, lehet az fiatalon, idősen, akkor ki mondhatom azt, hogy amit rám bíztak azt felelősséggel elvégeztem, most már várom én is a szót – jól van te hűséges, derék szolga, mivel a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád, gyere be a te uradnak az örömébe.