Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek pedig, ami az Istené”.

Kedves testvérek sokat idézzük ezt a szentírási mondatot, túl sokat is idézzük egyik legidézetebb szentírási vers, amit hallani szoktunk. Megadni a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené és akkor az egyensúly az rendben van. Mintha két világot föltételezne, itt a földi világ, ahol a császárnak meg kell adni az adót és van az égi, ahol az Istennek kell áldozni és neki is adjuk meg ami jár neki és akkor minden rendben van az ember pedig boldogan él.

Vajon így van ez, hogy a kettő az külön választható? Egyháztörténelembe voltak próbálkozások, hogy az ember teljesen Istennek szenteli magát és próbálja függetleníteni magát a világnak a hatásától. Lehet, hogy ameddig egyénileg ezt szeretné tenni addig könnyen megy, de hogyha ebben társakra akad az illető, akkor a világ hatással lesz az ő élet formájukra. Bármennyire is próbálják elkülöníteni magukat, mégis az a közösség, az a társadalomnak egy részét képezi és akármilyen kicsibe is, de hatással van a társadalom a világnak a szellemisége, arra a kezdeményezésre. Vagy pedig fordítva is, hogy bármennyire is csak ebbe a világba akarunk berendezkedni és nem akarunk foglalkozni az istenivel, mégis a szellemi, a lelki az is hozzátartozik az anyagi világhoz. És az ember amennyibe ember akar maradni, gerinces akar maradni, a szellemit, a lelkit, ezzel való törődést és ezzel való foglalatoskodását, nem tudja teljesen kiiktatni az életéből, hanem az Istennel, akkor foglalkozik egy filozófiai irányzattal és lehetne sorolni, hogy mennyi mindennel foglalkozik az ember, ami az istenit helyettesíti az ő életébe.

Egy valós történet, amit én tapasztaltam meg, lehet nincs igazam, de mindannyian majd eldöntitek miután meghallgattátok a történetet. Hol volt, hol nem volt, volt egy falu, falunak volt egy kis lakossága, a maga hitében, maga a falu szeretetében, közösség szeretetében élte az életét, még nem jött egy irányzat és ebbe a faluba betelepítettek más embereket, föl dúsították a lakosságot, megduplázódott a lakosoknak a száma, azonban ezek a betelepített emberek nem érezték maguknak ezt a kicsiny faluközösséget, hanem ők élték ott az ő életüket, merthogy a kormány így rendelkezett, hogy nekik ott kell tovább élni. Teltek múltak az évtizedek, és ellátogattam ebbe a faluba, és a falunak a plébánosa azt mondja hogy olyan szomorú, hogy van egy eléggé nagy faluközösség, dehát vasárnaponként csak egy nagyon kis tizede jár a templomba, nem igazán érdekli őket az isten, az egyház, a vallás, jó hát, vagy nem jó, ez van, ő mindent megtett ami tőle telt, de ő nem tudta megváltoztatni a falut. Eljövünk, néhány hét múlva polgármester választás van ebbe a faluba, és mondom én kíváncsiságból megnézem hogy – hát jó a vallásossága közömbös a falunak a nagy része, nem érdekli őt az Isten, az egyház, dehát mégis a polgármester választás, az mégis róluk szól – az már kézzelfogható dolog, hogy kit válasszunk a faluközösségére és bizony amikor megvolt a választás, néztem hogy a falu közösségnek hány százaléka ment el szavazni, bizony nem sokkal több ment el szavazni, dönteni hogy ki lesz a polgármester, mint akik a templomba is elmentek, vagy az egyházhoz ragaszkodtak. És az volt az érzésem, hogy ennek a faluközösségnek, amit föl dúsítottak, az a része, ami gyökértelen, aki nem érzi magáénak azt a közösséget, bizony nem törődik. Mindegy, hogy hogy csak nekem legyen jó. És valahogy a kettő, akkor mégse nem szétválasztható.

Ebből a történetből, vagy ebből a falu történetből, nekem az rajzolódott ki hogy, aki nem foglalkozik egyikkel se, kevésbé foglalkozik a másikkal is. Ha nem érdekel a mellettem élőnek a sorsa, akkor miért érdekelne az Isten, ha nem érdekel az Isten, kevésbé fog érdekelni engem a mellettem élőnek a helyzete.

Kedves testvérek missziós vasárnap van, missziós küldetésről beszélünk és ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy mondjuk a Dél Afrikai, vagy Dél amerikai, vagy éppen az óceániai helyekre elmenni és ott az evangéliumot hirdetni, hogy be teljesedjen az, amit az Úr Jézus mondott, hogy – „napkelettől napnyugatig a tiszta áldozatot mutassuk be”, de azonban mindannyiunknak itt helyben missziós küldetése van.

Nem tehetünk úgy mint, egy másik perről hallottam, ami Amerikában történt, hogy egy idős férfi a nagy folyó szélén sétált, annak a partján a mólón és nem vette észre, hogy ott van kifeszítve egy kötél megbotlott és beleesett a vízbe. A parton pedig egy fiatal egészséges férfi ült, aki kiváló úszó volt, de nem sietett segítségére ennek az idős férfinak, aki megfulladt. A hozzátartozók perbe adták a fiatalt, amiért nem segített és a bíróság döntött, hogy senki sem kötelezhető az élet mentésre, ha ő nem akarja, senki sem kötelezhető arra, hogy a másikra oda figyeljen. Lehet hogy igaz, de akkor ennyit érünk? Így akarunk emberként élni egy társadalomban, hogyha nem vagyunk kötelezhetőek akkor nem is kell megtenni?

Azt, amit meg tudok tenni lehet, hogy nem sok, apró dolgok, amikor a missziós küldetésről elmélkedünk akkor ezek nem nagy dolgokat jelentenek, hétköznapi apró dolgokat, amit a családban, a közösségembe meg kell, hogy tegyek. Nem spórolhatom ki azért, hogy egészséges környezetben éljek, egészségesebb legyen az én szerzetes közösségem, egészséges legyen lelkileg a családotok, ahol éltek, a munkahelyi közösség, amennyire lehetséges az legyen egészséges, legyen kiegyensúlyozott és itt mindenkinek meg kell tegye az ő apró kötelességeit, ami rá van bízva. Persze mindenki azt adhatja, amit amilye van, úgy ahogy Péter apostol mondotta – „aranyom ezüstöm nincs, de amim van, neked adom” – mondotta a bénának – „a Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj”. És itt fogható meg a gyakorlatban, amikor azt mondja Szent Pál, hogy öljétek magatokra krisztusi tulajdonságokat.

Krisztust magamra ölteni az nehezen megfogható, de a tulajdonságok, amit magamra ölthetek krisztusból, amit eltanulhatok krisztustól, azok itt a gyakorlatba amikor hétköznap együtt kell élnünk, akkor ezek az apró tulajdonságok – hogy békeszerető vagyok, odafigyelő vagyok, szolidáris vagyok, megteszem azt, amit látom, hogy meg kell tegyek – megteszem, és teljesítem így a missziós küldetésemet.

Kedves testvérek mindannyiunkban meggyúlt egy gyertya amikor megkereszteltek bennünket. Krisztus fényessége felragyogott mindannyiunkban, amikor Isten gyermekei lettünk az egyháznak a tagjai. Rajtam áll, hogy ezt a fényt, ezt tovább akarom-e adni, vagy megtartom magamnak, vagy még rosszabb esetben elfojtom magamban. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené.” Ez a mondat a teremtés könyvéből érthető meg. Abból, hogy mi az Istené vagyunk, mert Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve. Ámen