„Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak.” Gal 6,14

Főtisztelendő Paptestvéreim! Kedves Szerzetes Testvérek és Nővérek! Krisztusban szeretett ünneplő Testvéreim! Krisztusnak a keresztje az ma is szól hozzánk, úgy ahogy Szent Pál apostolt megszólította, úgy ahogy Szent Ferenc Atyánkat megszólította, minket is megszólít.

Pál apostol ezzel a levelével teljesen világossá teszi számunkra azt, hogy ha teljes életet akarunk élni, ha békében akarunk élni a jó Istennel, egymással testvérként akarunk élni és önmagunkkal kiengesztelődve, akkor ugyanazt a lelkületet kell vállalnunk ami Krisztusban volt. Ha dicsekedni akarok, akkor ne dicsekedjek mással, mint Jézus Krisztus keresztjével!

Egyik ismerősöm azt mondotta, hogy egy feltámadás nem volt elég, hogy eltörölje Krisztusnak a sebeit amiket a keresztre feszítés okozott. De azt mondtam magamban, hogy nem törölte el, mert igazából ezen sebhelyek már nem a fájdalomnak a sebei voltak, hanem a megdicsőült sebek, azok a sebek, amelyek tanúbizonyságul szolgáltak, azok a sebek, amelyeket látva Tamás Apostol, akár megérintett akár nem érintett meg, térdre hullott a feltámadott előtt és hitvallást tett – „Én uram én Istenem

Ha dicsekedni akarok, Krisztus keresztjével dicsekedjek – mondja Szent Pál

Nem könnyű megérteni Szent Pálnak ezen szavait és nem lehetünk közömbösek Szent Pálnak ezen szavaival, nem hagyhatnak nyugton bennünket. Megkeresztelt emberek vagyunk, Krisztus halálára, feltámadására. Mégis sokszor mintha legfontosabb szentség, az első szentség, ami eltörölhetetlen jelet, karaktert ad nekünk, mintha elfelejtenénk. Érzéketlenné válunk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteire.

Egyik teológiai tanárom mondotta, hogy az utolsó ítéleten, mondjuk alkalmazzuk a jelen esetre, nem azt fogják kérdezni, hányszor imádkoztad el a rózsafűzért, hány kegyhelyet kerestél fel életedben, hány első-szombati Mária köszöntőre zarándokoltál el, hanem a kérdések azok adva vannak a szentírásban – „Éhes voltam ennem adtatok, szomjas voltam innom adtatok, beteg voltam meglátogattatok” – Mt 25,35. Azonban, hogy ezeket gyakorolni tudjuk, szükséges az imádság, szükséges a zarándoklat, szükséges hogy egyénileg és közösségileg dicsőítsük az Istent.

Krisztusban szeretett testvérek, Szent Ferenc számára ez a tapasztalat, ez árvíz szerű erővel bírt. Krisztus sebei, amelyeket Szent Ferenc a San Damianoi kereszten szemlél, ami egyben a szenvedő és megdicsőült Krisztust ábrázolja, ez nem hagyta érintetlenül. Hiszen Szent Ferenc amikor San Damianoban imádkozza azt az imát, kéri az Istent, hogy Isten ragyogja be azt a helyet, ami sötét az ő szívében, adjon neki igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, akkor igazából lehullanak az ő szívéről az önzésnek és közömbösségnek a láncai. Szabaddá válik arra, hogy az a Krisztus, aki magához ölelte Ferencet és utána az a leprás, akit megölel Ferenc, ezekből az ölelésekből gyümölcs származik, hiszen felismeri a kitaszítottban, a rászorultban, a segítségre szorulóban, a személyt, a személynek a valódi szépségét és a méltóságát. Az az ölelés, amelyet Ferenc, Krisztus részéről tapasztalt meg, képessé tette, hogy át öleljen másokat, mint testvéreit. És Ferenc engedte, hogy a keresztből áradó, forrásozó erő, az elvezesse őt egy új életre – küldetés és misszió.

Kedves testvérek, miért cselekszünk úgy mintha elfelejtenénk, hogy egymásnak testvérek vagyunk? Mai nap Szent Ferenc Atyánk sírja előtt, Ferenc pápa egy új enciklikák írt alá, amelynek az alap témáját Szent Ferencnek egyik intelme ihlette – “Mind testvérek vagytok“. Testvériségről írt egy levelet Ferenc pápa.

Szép volt látni azt, hogy amikor elkezdődött a pandémia, elkezdődött a járvány, annyi jó kezdeményezés született – fiatalok betegeket látogattak, vissza jeleztek, vették a fáradságot, hogy akik rászorulnak a segítségre, bevásároljanak élelmet, gyógyszert, amire szükség volt. Számtalan kezdeményezés, odafigyelés, az irgalomnak a testi-lelki cselekedeteit gyakorlatban megmutatta a társadalom.

Viszont könnyen el tudjuk ezt felejteni, el tudjuk felejteni azt, hogy egymásnak testvérei vagyunk, hogy törékenyek vagyunk és rászorulunk egymásra. Kedves testvérek amikor visszaemlékezünk ezen jó tettekre, akkor azt is látjuk, hogy mennyi remény élt bennünk vagy él bennünk, a szeretetnek, az irgalomnak, az odafigyelésnek, a megbecsülésnek az erényei és ezekre az erényekre azért van szükség, hogy meg maradjunk a középúton, a jó úton.

Az erények, amit ellessünk Jézus Krisztustól, vagy eltanulunk, beépítünk az életünkbe, eltanulunk a szentektől, ezek segítenek bennünket, hogy megóvjuk magunkat a lanyhaságtól, vagy a túlzásoktól. Ha igazi örömet akarunk érezni, azért meg kell dolgoznunk, a váltságdíjat meg kell adnunk, meg kell nyitni a szívünket. Testvérek, együtt kell élnünk a választásainkkal, annak a következményeivel, a döntéseinknek a következményeivel, elkísérnek bennünket azok a tettek ahogy viselkedünk egymással, ne csak akkor szeressük egymást amikor szükségünk van egymásra, hanem mindig ápoljuk a testvéribb, az együttérzőbb, a szolidárisabb világot, ezt a lelkületet műveljük.

Tekintsünk úgy egymásra, mint akik ugyanarra az Istenre, ugyanarra az Oltáriszetnségre, az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztusra, mindezt a szentlélekkel együtt oda tekintünk, egyek vagyunk.

Haza menve, visszatérve az otthonunkban mindannyian, én a szerzetes közösségemhez, ti a családotokhoz, legyünk azon, hogy egy testvéribb, egy igazibb, egy becsületesebb, egy irgalmasabb világot munkáljunk ki és gazdagítjuk egymást.

Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak.” – Gal 6,14