Nem életrajzot akarok írni, nem akarom pontos időrendi sorrendben leírni Romuáld testvér életét, csupán személyes emlékeimet osztom meg veletek.
Egyszer egy király fogadni akarta egy házaspár fiát. A hírnök el is ment a családhoz, ahol egy fiatal asszonyt talált. Mikor a hírnök átadta a király üzenetét, az asszony csodálkozva nézett rá: “Itt valami tévedés van, mert nekem nincs is fiam.”
A hírnök visszatért a palotába és elmesélte a királynak a kudarcot. Telt az idő, és tizenöt évvel később egy ifjú tűnt fel a palota előtt, kérve, hogy engedjék a király elé, aki őt állítólag hívatta. A királlyal való beszélgetése még különösebb volt, mint az eddigi történet. A király a következő parancsot adta neki: “Nagy az én királyságom, mindenütt laknak emberek, akik még sohasem láttak. Nyújts képet népemnek arról, hogy ki vagyok. Íme adok neked egy királyi pálcát, egy koronát és egy királyi palástot. Menj békével”. A fiú elment, de nem értette meg, hogy miért pont őt választotta ki a király erre feladatra. Elment a falu bölcséhez, tőle Is megkérdezte, mire az azt válaszolta: „A király pontosan ennyi erővel mást is hívhatott volna.”
Igy történt, hogy élt egy férfi, akit mindenki szeretett. Bölcs és igazságos volt. Ez a férti vetette és aratta búzáját, etette sertéseit, trágyázta a földjét. Egyszer egy séta alkalmával azt mondta barátainak: „Ha a búzamag elhal, élet szökken elő. Nem kell félnünk a haláltól. Minden múlandó között megmarad egy valami, mégpedig az, hogy szeretve vagyunk.” Egy napon meghalt. Halála után rokonai keresték a királytól kapott aranytárgyakat, de csak egy elhasznált könyvet találtak, ami ezekkel a sajátos szavakkal kezdődött: „Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Ábrahám fia volt, Dávid fia…(Mt 1,1)
Romuáld testvért egy ilyen bácsinak képzelem el, akit meghívott az Úr. Soha nem mesélte el hivatása történetét. Csendesen végezte munkáját, majd felkészülten távozott az Úrral való találkozásra.
A gyászmise homiliájában hangzott el: „Ki mint él, úgy hal meg, ki mint hal meg, olyan lesz örökkévalósága.” Romuáld testvér úgy élt, mind egy pici pillangó, ami egyszerűen, feltünés nélkül elrepült közülünk.
Ha végig nézzük életét, nem alkotott nagyot, de ahogyan mindenki visszaemlékszik rá, csendesen végezte feladatait, sokszor erején felül dolgozott, kipróbálva saját magát. Bárhová is helyezték, tette, amit tennie kellett, élő lelkiismerete volt a kolostornak. Aggódó természete miatt a kolostor „őrzőangyalának” is nevezhettük, mert mindenre gondja volt, mindenkire gondolt. Többször beszélgettem vele, és ilyenkor mindig szívesen beszámolt a kisebb nagyobb csínytevéseiről, melyekkel nem távolította el magától a testvéreket, hanem ezáltal még jobban megszerették őt.
Most néhány ilyen eseményt idézek fel, amelyet vagy ő mesélte el, vagy együtt éltük át az eltöltött szűk egy év alatt.
Ha végig nézzük életét, nem alkotott nagyot, de ahogyan mindenki visszaemlékszik rá, csendesen végezte feladatait, sokszor erején felül dolgozott, kipróbálva saját magát. Bárhová is helyezték, tette, amit tennie kellett, élő lelkiismerete volt a kolostornak. Aggódó természete miatt a kolostor „őrzőangyalának” is nevezhettük, mert mindenre gondja volt, mindenkire gondolt. Többször beszélgettem vele, és ilyenkor mindig szívesen beszámolt a kisebb nagyobb csínytevéseiről, melyekkel nem távolította el magától a testvéreket, hanem ezáltal még jobban megszerették őt.
Ő mesélte, hogy ellátogatott hozzájuk a kolostorba a provinciális atya. Az ebédnél a provinciális atya a főasztalnál, őt a testvérek pedig egy másik asztalnál. Ebéd közben Romuáld testvér mellé ült a macska, és ekkor támadt az az ötlete, hogy megpróbálja a macskának az orrát egy gumival eltalálni. A kísérleteket a macska nyugodtan tűrte, egészen addig amíg sikerült. A macska ekkor nagyot ugorva a provinciális atya asztalán landolt.
Mint tudjuk Romuáld testvér szakács is volt. A konyhán dolgozott éppen, amikor a novícius testvérek megjöttek egy kirándulásból, és ezt a testvér időben észrevette. A hidegvizes dézsába forró vizet töltött. A házfőnök is látta a műveletet, mire dicséretben részesítette, arra gondolva, hogy azért langyosította meg a vizet, hogy a novíciusok ne betegedjenek meg. Utólag derült csak ki: azért csinálta mindezt a testvér, hogy ne igyanak bele a testvérek, mert ha megisszák, akkor újra neki kell megtöltenie a dézsát hideg vízzel a kútról.
A Dési kolostorban az összegyűjtés alkalmával történt. A klerikus testvérek a bűnökről beszéltek, hogy vannak: bocsánatos bűnök, halálos bűnök, égbekiáltó bűnök stb. Ezt Romuáld testvér is hallotta. Egy alkalommal megkérdezte József atyától: „Megvertem a disznókat az milyen bűn?” Mire József atya ezt válaszolta: „Ólbakiáltó bűn…”
Ivó testvér ruhái közül Sebestyén testvér néhány ruhát átvitt Rómuáld testvérhez, de ő éppen nem volt a szobájában. Mikor észrevette a ruhákat nem akarta őket megtartani mondván: „Nekünk a novíciusmagiszterünk azt mondta, aki sok csomagot gyűjt azt az angyalok sem bírják felhúzni a mennybe.”
A következő eset Szent Miklós püspök előestéjén történt. Rövid jelenetet adtunk elő a testvéreknek, melynek a végén mindenki ajándékot kapott. Tudtuk, hogy Romuáld testvér nagyon szereti a tejet, ezért az ő csomagjába egy üveg tejet is tettünk. Miután megkapta az ajándékot, megkértük, hogy csomagolja ki. Mikor az üveg tejet meglátta, annyira tudott örülni neki, mint egy gyermek, akinek titkos vágya teljesül. Mindenkinek elmesélte, és több napon át emlegette, hogy a Mikulás éppen azt hozott neki, amit ő legjobban szeret.
Gyászjelentésében olvashattuk: „Életében az imádságot, a szerénységet, az alázatosságot, a szegénységet, a türelmet és az engedelmességet ferences lelkülettel, messzemenően gyakorolta.” Utolsó napjaiban bementem a szobájába és ezt a látogatást soha nem fogom elfelejteni. Azt mondta: „Nem tudjuk mikor jön az Úr, mikor kéri számon lelkünket, de én készen vagyok a vele való találkozásra. Most már nem tudok egyebet mondani, csak azt, hogy kérem a Jóistent, bocsássa meg minden bűnömet nekem is másoknak is, és vezessen el az örök életre.”
Chiara Lubich írja: „Ha te most diák volnál, és megtudnád az érettségi kérdéseit, hogy örülnél, és alaposan megtanulnád azt. Ám az Isten előre megmondta az élet záró vizsgájának a tételeit. Ilyenek vannak közte: Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok… Bármi is legyen a hivatásunk, életünk minden napja arra segít bennünket, hogy jól felkészüljünk az örökélet záró vizsgájára.”
Úgy érzem, Romuáld testvér fölkészült erre a „záróvizsgára”, tudatosan készült az úrral való találkozásra, akit egész életében tudatosan szolgált; tudta, hogy a gyertya, amit születésekor meggyújtottak, hamarosan utolsót fog lobbanni.
Urbán Erik OFM