A mai ünnep fontos jelzője a kitartás és a hűség – így jellemezte, így írta le Urbán Erik, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárója a szerzetesi hivatás lényegét azon az ünnepségen, amelyet Kolozsváron a Piarista templomban február 2-án tartottak.

A többéves hagyomány értelmében a Szent Mihály plébánia papi közössége meghívja a városban tevékenykedő szerzeteseket egy liturgikus ünneplésre, majd azt követően egy olyan agapéra, ahol ezúttal nem a szerzetesek szolgálnak, hanem őket szolgálja ki az egyházmegyés papság. A szép ünneplés jól kifejezi a város és az egész közösség megbecsülését és háláját a szerzetesek csendes háttérmunkájáért, figyelmességéért, amivel a közösséget az év minden napján szolgálják. Hiszen a felszentelt papok mellett a külön elhívással az Úrhoz vonzott női és férfi szerzetesek sokszor láthatatlanul kísérik a hívő közösség, a plébánián tevékenykedő papság szolgálatát sok imával és sok más nem szembetűnő, de fontos aprósággal – olyasmivel, ami kicsinységében is nélkülözhetetlen.

A szerzeteseket ünnepelték. Fotók: Bodó Márta

Február 2., Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe a szerzeteseknek alkalom saját hivatásukért hálát adni, és jó az, hogy lehetőség van a hívő közösségnek is kifejezni örömét, amiért körében szerzetesek is élnek. Kolozsvár ilyen szempontból igencsak szerencsés, a jól ismert barátokon, a ferenceseken kívül jelen vannak a jezsuiták, a szociális testvérek, a Jézus Szíve társaság, az angolkisasszonyok, a Fokoláré közösség…

Az első vasárnapi szentségimádást követően a szerzetesközösségek a hívekkel közös énekelt zsolozsmán vettek részt, majd az ünnepi szentmise következett. Urbán Erik OFM homíliájának szerkesztett változatával köszöntjük mi is a köztünk, velünk és értünk tevékenykedő szerzeteseket.

Lukács a ma felolvasott evangéliumban fontosnak tartotta kiemelni, hogy akik várták az Urat, az Úr érkezését, az agg Simeon és az idős Anna, éltes korúak voltak. Ennek a kiemelésnek a lényege rámutatni arra, hogy nem csupán egy fiatalkori föllángolás gyümölcse volt a várakozásuk, hanem ebben élték le az életüket. Ez a két személy éltes korú volt, fizikailag idős, de a látásuk fiatal maradt. Hittel tudtak a gyermekre nézni. Bizonyára nemcsak ketten voltak a templomban, amikor a szent család megérkezett, hogy Jézust bemutassa, de ez a két ember a fiatalos látásával, a hittel való látásával felismerte a gyermekben a Megváltót, azt, akire vágyakoztak, akire oly régen várakoztak. Megadatott nekik, megtörtént velük, hogy személyesen láthatták.

Szent Ferenc mondja az apostolokról az Eucharisztia kapcsán, hogy nekik lehetőségük volt a testi szemükkel látni az Urat. Nekünk is megnyilatkozik az Úr az Oltáriszentségben. Ugyanerre a látásra van szükségünk nekünk is, amivel az agg Simeon és Anna prófétaasszony rendelkezett, erre a fiatalos, tiszta látásra, hogy abban a pici kenyérben fölfedezzük Istent. Abban a pici kenyérben, abban a pici gyermekben felfedezni Isten alázatosságát – alázat kell ahhoz, hogy meglássuk Isten alázatát. Miközben szemlélem az Urat, a szívemet kiüresítem.

Mi kell a tiszta látáshoz? Tiszta szív. Nem csak azért kell ez, mert Saint Exupéry megírta, hogy csak a szívével lát jól az ember. A zsoltáros ugyanezt írta: ki mehet föl az Úr hegyére? Ki állhat meg az ő szent hegyén? Az ártatlankezű, a tisztaszívű, aki nem veszi hiába az Úr nevét.

Látó szem, tiszta szív… Miközben a megszentelt gyertyát hazavisszük, meggyújtjuk, felfedezhetjük a mi élethivatásunkat. Látó szem, tiszta szív és csonkig égő lángolás. A gyertya másoknak világít és önmagát emészti. A fordítottja is igaz: amíg önmagamat emésztem, odaadottságomban, odaajándékozottságomban, addig másoknak világítok.

Amikor ma a megszentelt élet világnapját megünnepeljük, szerzetesek, szerzetesnővérek, testvérek, megköszönjük az Istentől kapott hivatást. Így építjük az egyházat: vannak, akik házasságban: ketten – hármasban. Mindkét élethivatásra szükség van. Van olyan is, aki egyedül ajándékozza magát az Istennek – szépen kiegészítjük egymást Istenben, vezetjük egymást az Isten felé vezető úton. Miközben így teszünk, túllépünk a csupán állagmegőrző pasztoráción. Mert nem elég pusztán megőrizni az egyházat, nem elég a rendben pusztán megmaradni, hanem szentségekkel, lelkiséggel élve díszíteni, építeni is kell azt. Ez segíteni fog abban, hogy amikor élethivatásról, odaajándékozottságról, látó szemről, tiszta szívről, égő gyertyáról, világító mécsesről beszélünk, e szavakat, e szép fogalmakat meg is töltsük tartalommal.

Ha nemcsak állagmegőrzést végzünk, akkor valóban segítjük is egymást, és akkor nem csak rövid projektekben gondolkozunk, hanem merni fogunk, merni odaajándékozni az életünket.

Nem elég csupán a magot elvetni, nem elég csupán szerzetesi fogadalmat tenni, nem elég csupán házasságot kötni, nem elég csupán pappá szentelődni – a magot öntözni kell. A házasfelek mondják, hogy ahogy telnek az évek, fontos a kornak megfelelően megtartani valamit az udvarlás gesztusaiból, megidézni azokat. Újra és újra fel kell szítani az első szeretetet, azt, amiről a Jelenések könyvében beszél Szent János. Ne hagyd el az első szerelmet, szeretetet – szítsd föl magadban. Ápold a hivatásodat!

Az agg Simeon azt is mondja Máriának: a te lelkedet tőr járja át… A hagyomány a hét tőrt s a hétfájdalmú szüzet látja már itt a Szűzanyában, a fiatal anyában, aki a gyermekét ilyen picinyen bemutatja s odaajándékozza Istennek. Azonban a tőrnek egy másik értelme is van a Szentírásban, Szent Pál leveleiben, a Jelenések könyvében: a tőr Isten szava, ami átjárja a Szűzanya szívét, ahogy Lukács már megírta:  amit a fiáról a pásztorok s a bölcsek mondtak, jól a szívébe véste, gyakran el-elgondolkozott rajta. Mária ezáltal ápolta, gondozta a jó Istentől kapott hivatását. Ezzel tudjuk mi is gazdagítani a hivatásunkat, hogy olvassuk a Szentírást, gyakran elgondolkodunk rajta, élünk az egyház ajándékaival, a szentségekkel, hogy termést tudjunk hozni.

Fény gyulladt a sötétben botorkáló népnek – olvastuk karácsony éjjelén a Szentírásban. Ma gyertyát szentelünk és gyújtunk, a fényt ünnepeljük. Ez az ünneplés aztán húsvét éjszakáján teljesedik ki, amikor bekiáltjuk a sötét éjszakába Krisztus világosságát.

Nem az a hivatásunk, hogy elítéljük a sötétséget, hanem hogy mécsesek legyünk, és égjünk, fényünk világítson, melegítsen, hogy egymást támogatva, bátorítva eljussunk az örök világosságra.

Megjelent: