Advent II. – Szerda: Mt 11, 28-30
2014 márciusában a konklávétól valami ujjat vártunk. Az ujjat meg is kaptuk, de nem úgy ahogy a világ várta. Az ujjat megkaptuk, hiszen a pápát a „világ végéről” hozták a Bíboros atyák, akinek származása kifejezi az Egyház egyetemességét. A névválasztásáról az Assisi Szent Ferencet jellemező öröm és a szegények szeretete jut eszünkbe.
Sokan azt hitték, és a média egyik oldala úgy mutatta be mint aki gyorsan új szeleket hozz az Egyházba. Akik ezt hitték, azok gyorsan csalódtak: isteni törvényeket /pl. házasság férfi és nő között, élet tisztelete a fogantatástól egészen a halálig/ nem lehet megváltoztatni. Ferenc pápa Krisztustól vette át a hatalmat. Új karizmákkal, új kincsekkel Péter székébe új ember ül, akiben számomra Isten kincsekkel ajándékoz meg. A Szentatya a kormányos, aki az irányt meghatározza, ennek a szándéknak Krisztus szándékát kell tükröznie. Segít abban, hogy az Úr igája szeretettre méltóvá és édessé legyen, vagyis, hogy a új kapcsolat jöjjön létre Isten és ember között. Az iga, a teher az kellemetlen mindannyiunk számára, azonban Jézus bátorító példája, alázatos és szegény élete, ahogy ő maga hordozta az igát, amely sokszor nehéz volt, de nem tette le, elfogadja az Atya akaratát, amely nem mindig volt összhangban a vágyaival, amely példa engem arra ösztönöz, hogy a „jézusi igát” nem letegyem, hanem nőjek fel hozzá. Ebben jár elől számumra Ferenc pápa, aki mint Krisztus földi helytartója megéli függőségét és alárendeltségét azzal szembe Akitől a hatalmat közvetlenül kapta. Erre van legnagyobb szükség, magam helyett Jézusra fókuszolni. Őt visszahelyezni a középpontba és engedjem, hogy életemet alakítsa, formálja, csíszolja, akinek igája boldogító és terhe könnyű.
Urbán Erik OFM