„A nagyböjt a megújulás ideje az egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atyaisten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek…, ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk”.(Ferenc pápa 2015. nagyböjti üzenetéből)
Ismét az igaz Tanító iskolájában tanulunk, erre figyelmeztet Ferenc pápa üzenetében. Mit tanulhatok? Isten részéről nincs közömbösség, keress minket, nevemen szólít, gondoskodik rólunk, nem hagy el… éppen a szeretete nem hagyja, hogy közömbössé váljon: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban” Lk 23,43.
Jézussal együtt másik két embert is keresztre feszítettek. A Szentírás tanúsága szerint latrok, gonosztevők voltak, akiket gonoszságaikért ítéltek halálra. A jobb latrot a halál közelsége megpuhítja, megtanul figyelni a lényegre, a szenvedései közepette sem hagyja el józan ítélőképessége, felismeri saját büntetésének súlyát és Jézus szenvedésének méltatlanságát és jogtalanságát. Végül elég intelligens ahhoz, hogy odafigyeljen a szenvedő Jézusra. A jobb lator nem csak hallja, hanem fel is fogja Jézus szavainak értelmét: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” (Lk 23,34).
Lásunk példát is arra, hogy hogyan alakul ki egy személyben új ember. Assisi Szent Ferenc megtérését, bűnbánat tartását, két fontos mozzanatra, szakaszra lehet osztani: az egyik inkább belső, a szegénnyel illetve a leprással való találkozása, a másik inkább külső megtérése, a San Damiano illetve a Porciunkula kápolnához kötődik. A témák keretében a megtérés alapvető vonásait emeljük ki.
1. A koldus „jelenéséről” beszélünk, mert itt Isten küldöttéről van szó, aki Ferenc életébe belép, amíg ő azzal van elfoglalva, hogy Assisi úri társasága számára előkelő szövetekkel kereskedjék. A szegény úgy tör be Ferenc életébe, mint az Úr hírnökei, a próféták, Mária vagy József életébe. És miután elzavarta a szegényt aki az előkelő üzletében igencsak nemkívánatos személy volt, Ferenc a kegyelem érintésétől megindítva szemrehányást tesz magának, hogy nem volt elég udvarias az Urak Urának küldöttjével szemben. Elindul, hogy megkeresse, s közben megfogadja, hogy többé senkit nem utasít el, aki Isten nevében kér tőle valamit. A szegény itt nem mint rászoruló szerepel, hanem mint Isten hírnöke. A legfontosabb a tisztelet és a megbecsülés belső magatartása, az udvariasság, előzékenység Istennel szemben. A külső magatartás, amely fontos, ennek a belső magatartásnak a következménye.
2. Az „irgalmasság cselekedete” a leprással. A leprással való találkozás meghatározó élmény volt Ferenc megtérésében. Új színnel gazdagította a másokkal való kapcsolatát: az irgalmassággal: „És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Misericordiam=irgalmasságot; odaadtam nekik a szívemet (miseris cor dare). Lukács evangélista az „irgalmasság” szóval jelöli a szamaritánus érzését, bajba jutott felebarátja iránt. Isten érzése ez velünk szemben, ingyenesen, saját szívét adva. A leprás, Krisztus képe is. Amikor Ferenc a leprások ápolásába fog, Krisztus szolgálatába szegődik és kis idő után elhagyja a világot. Itt is belső magatartásnak, a másoknak adott szívnek van elsőbbsége.
3. Találkozás a Megfeszítettel San Damianóban és szakítás a világgal. Ferenc életében sorsdöntő volt a San Damiano-i kereszttel való találkozás. Már évek óta keresi élete értelmét – Istent, – amikor betoppan egy magányos sétáján az omladozó templomba. A nagy, festett bizánci kereszt leírhatatlan hatással van rá. Talán életében először néz igazából „tiszta szívvel” (2 Reg 10,9) a feszületre. Mindenestül az Úr felé fordul – s nyílik meg az Úr Lelkének. A keresztről a dicsőséges Isten fia néz rá, mérhetetlenül szelíd jósággal. Ferenc most fedezi fel igazán Istent, a „magasságbeli és dicsőséges Istent”. (Int 1,4). A keresztről nem a szenvedő Krisztus néz rá, hanem a már a kereszten megdicsőült Isten fia, aki mintegy megölve trónol a kereszten. „Nem halott, hanem él! Meghaltam, s lám, mégis élek.” (Jel 1,18).
A szakításhoz (a régivel, bűnnel) éppúgy kegyelem kell, mint az új élethez. Tehát a megtéréshez nem elég csupán a saját elhatározás. Farkasfalvy Dénes írja:
„Gyökeres átalakulás, amellyel az ember egész világszemléletét átértékeli, helyét, sorsát, személyes viszonyát Istenhez, emberhez, társadalomhoz, új fényben lát és új irányt szab jövőjének”.
A megtérés mint visszatérés: az igazi önmagunkhoz való visszatalálás a paradicsomi állapothoz, a teremtés kezdeteihez visszatérés, visszafordulás Istenhez embertársainkhoz és a természethez.
A mai nap imádkozzam el Assisi szent Ferenc imáját, amelyet megtérésének helyén, a San Damiano-i kápolnácskában mondott el a Megfeszített előtt. Arra kéri az Urat, hogy világosítsa meg a szíve sötétségét, hogy a világosság gyermekei legyen:
„Fölséges és dicsőséges Isten,
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem igaz hitet,
biztos reményt
és tökéletes szeretetet
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a Te szent és igaz parancsodat.”
Megjelent: Nagyhétfő – Az új ember kialakulása Assisi Szent Ferenc példáján keresztül