Elhangzott a Szerzetesek asztalánál kiállítás megnyitóján a Csíki Székely Múzeumban – 2018. október 30-án.
Tisztelet jelenlévők, kedves közönség! 
  Négy évvel ezelőtt Ferenc pápa a 2014-es advent első vasárnapján elkezdődő új egyházi évet a megszentelt élet évének nyilvánította. A jezsuita gyökerekkel rendelkező Szentatya ezzel ráirányította a figyelmet arra, hogy az evangéliumi tanácsok (a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség) isteni ajándékok, amelyeket az egyház az Úrtól kapott, és az ő kegyelméből őrzi őket. A megszentelt életnek sok intézménye létezik. És legyen bármilyen szolgálat az egyházon belül – misszió, lelkipásztorkodás, fiatalok tanítása és nevelése, karitatív tevékenységek –, a legfőbb feladat mindig az, hogy Isten országának hírnöke legyen az emberek között. A sokféle tevékenység mellett azonban helyet kell kapnia elsősorban a közösségi programoknak, amelyek a közösség lelkét biztosítják, mint pl. a közösségben végzett imádság, a közös kikapcsolódás, a pihenés, az ún. rekreáció, de még a közös étkezés is.
  A „Szerzetesek asztalánál” elnevezésű, Saly Noémi történész, muzeológus, a kiállítás kurátora által 2015-ben megálmodott és összeállított kiállítás a szerzetességben kulcsfontosságú közös étkezésre irányítja a figyelmet, az ahhoz kapcsolódó szokásokat mutatja be. A tárlat elsőként a vallási szempontból is kiemelt jelentőségű – a szentmiseáldozatnál is használt – kenyeret és bort mutatja be, amely indítás összeköti a szerzetességben is kulcsfontosságot jelentő két asztalt, az áldozatbemutatás oltárát és az ebédlőben található étkezési asztalt, amelyeket a szerzeteseknek ugyanazzal a lelkülettel kell körülállniuk.
  Mielőtt szorosan a szerzetesek étkezési szokásaira, annak lelkületére rátérnénk, néhány példában bemutatom, hogyan viszonyul a Szentírás az étkezéshez, az étkezési szokásokhoz.
  A Bibliában Isten és az ember találkozásának legszebb helye az ünnepi asztal. Ábrahám megvendégeli az Úr angyalait, az Úr pedig maga vendégeli meg a pusztában negyven évig vándorló népét. Az idők teljességében pedig a mi mennyei Atyánk egyszülött Fia, Jézus Krisztus az, aki asztalközösséget vállalt mindazokkal, akik hallgattak az Ő szavára és meghívására. Tény, hogy Jézus maga is szívesen elfogadta a meghívásokat a vacsorára. Ott volt tanítványaival a kánai menyegző lakomáján (Jn 2,1–2), részt vett a vámos Máté által tartott búcsúvacsorán (Mk 2,15), a farizeus Simon meghívását is elfogadta (Lk 7,36), Lázár házában is részt vett egy ünnepi vacsorán (Jn 12,1). Az Úr Jézus pedig azon az estén, amikor elárultatott, saját testét és vérét adta nekünk eledelül és italul. Nyilvánvaló tehát, hogy Jézus szívesen vett részt étkezéseken, azokon az alkalmakon, amikor asztalközösséget vállalhatott a tanítványain kívül másokkal is, sőt ezeket az étkezéseket Isten Országa megnyilvánulásának is tartotta. A Jézussal elköltött lakoma Isten új háza népének közösségét valósította meg, és így az üdvösség jele és eszköze.
  A szerzetesközösségekben tudják, hogy a napi közös étkezések éppúgy, mint az imádság, eggyé kovácsolják a közösséget. Aki azt hiszi, hogy csak a kápolnában találkozhat Jézussal, az valószínűleg ott sem találkozott vele. Ha a jézusi példák nem csupán szép szavak lesznek számunkra, hanem átélt valóság, akkor a közösségi étkezések a kolostorokban, de nemcsak ott, hanem a családi házakban is, annak a lakomának lesznek részévé, amelyre a keresztségben kaptunk meghívást.
  Újoncmesteremet idézem, aki egy alkalommal azt mondta: a közös étkezés egy kolostorban éppen olyan fontos, mint a közös imádság, mert ahol e kettő nincs meg, ott nincs igazi közösség.
  A kolostorokban az étkezés közös imával kezdődik, amelyet az éppen soron lévő szolgálatos testvér vagy maga a kolostor elöljárója vezet. Fontos, hogy az Úr bőkezűségéből kapott ételeket ne habzsoljuk, de ne is húzódjon túlságosan el az étkezés, amely alatt mindnyájan szolgáljuk ki egymást. Az étkezések a közösen elmondott imával fejeződnek be. Így lesz az étkezés, akárcsak az imádság, az építő kapcsolatok kialakításának és elmélyítésének a helye.
  A szerzetesközösségek étkezéséről, étkezési szokásairól beszélve nem hagyhatjuk figyelmen kívül az „ebédlői olvasmányokat” – Szentírás és lelki olvasmány –, amelyek arra figyelmeztetik a szerzetest, hogy nem csak kenyérrel él az ember, és a mindennapi kenyér, melyért a Miatyánkban imádkozunk, a pusztában vándorló Egyház kenyere: Isten Igéje.
  Mi közük a szerzeteseknek a gasztronómiához? Több, mint gondolnánk. Étkezési szabályok persze nemcsak a test, hanem a szellem és a lélek épségét is szolgálták. A szakács testvérek pedig az idők során nemcsak a közösségre, hanem a szegények és betegek ezreire is főztek. A szerzetesi asztal nem egy zárt valóság, hanem a maga zártságából a mások felé odafordulást segítő asztalközösség is.
Kívánom Önöknek, akik e kiállítást megtekintik, akik a tárlók előtt elidőznek, hogy miközben egy összképpel gazdagodnak a szerzetesi gasztronómiáról – és annak szokásairól –, gazdagodjanak olyan lelki feltöltődéssel is, olyan szikrával is, amely segítségükre lehet a szeretet megélését és gyakorlását igazán fontosnak tartó asztalközösségek megteremtésében.
Köszönöm a figyelmet.
Urbán Erik OFM
Kép: www.magyarkurir.hu