Ott fekszik a Gyermek az istállóban, gyolcsokba takarva, pólyába fektetve – a minimumnál is kevesebb a komfort ahhoz, hogy azon a helyen gyermek szülessen… És mégis, ott Isten emberré lett, hogy a lakását közöttünk üsse fel. Assisi Szent Ferenc atyánkat 1223-ban, a greccói karácsonyon ez az Isten által bemutatott „gesztus” hatja meg könnyekig: hogy mire képes az Isten az emberért, hogy felemelje… Megalázkodik, beleszületik a mocsokba, hogy minket felemeljen, ha akarjuk, ha engedjük.
Egy a Gyermek, aki megszületik Betlehemben, maga köré gyűjti az angyalokat, akik dicsőítik az Istent, a pásztorokat, akik felkerekednek az angyalok szavaira és elmennek „babalátni”, a napkeleti bölcseket, akik tudásukra és hitükre hagyatkozva felkeresik az újszülött Királyt, hogy hódoljanak előtte és megajándékozzák. Ezen személyek engedelmeskednek a hívó szónak. Akik pedig közösségbe lépnek, azok megkapják az eligazító tanácsokat. A keresztény életforma, amibe belépek, az nem attrakció, nem szenzáció, nem különcködés, hanem az Istentől leírt, mutatott úton járás.
E Gyermek születésében nincs öncélúság, nem a maga javát keresi, hanem a meghívottét, az enyémet. Ezt ma kell meghallanom, nekem ma időszerű, nekem ma kell a meghívásnak eleget tennem. E Gyermek ma születik nekem, és a kontrasztos születés, a Világosság a sötétségbe, a Király az egyszerűségbe, az Isten az emberibe provokál, megállít és gondolkodásra indít.
Valóban hívő ember vagyok? A kérdésre adott válasz életem alapdöntéseit érinti, s ha igennel válaszolok, akkor tudnom kell, hogy társadalmi, nemzeti, lelki életembe meghozott döntéseimet e Gyermek születése meghatározza. Mert amint kapcsolatba kerülök a Gyermekkel, ez nem merülhet ki vallásos formaságokban – mit hányszor tettem vagy nem tettem meg. Fontos a gyakorlat, de a lélek fontosabb…
Itt élünk a XXI. században a Kárpát-medence Székelyföld nevű területén, Hargita megyében. Ide születtünk, vagy az életutunk ide hozott, itt kell élnünk, itt van küldetésünk. S mint minden kornak, ennek is megvannak a maga bálványai, „papjai”, szertartásai. Ettől nem függetleníthetjük az életünket, az ünnepeinket, a hétköznapjainkat, a „telhetetlenség kultúrájában” mozgunk, miközben érezzük, hogy az „osztás életkultúrájára van szükségünk”. Egyre több mindenünk van, vagy egyre több mindenre vágyódunk, mégis azt érezzük, hogy a lelki egyensúly megbomlik bennünk. Fizikailag kielégítjük akívánságainkat, vagy ha nem tudjuk, marad a fizikai dolgok utáni vágy és frusztráltság – és amire nem is gondolunk a rohanásaink közepette, miközben már nem tudjuk ünnepelni a jelen pillanatot, mert lelkileg máshol vagyok már, mint fizikailag, rádöbbenünk, hogy valójában a közösségeinkből (és így az én személyes életemből is) a lelki értékek hiányoznak. Ahogy a fizikaiban több leszek, mintha azzal arányosan csökkennének a lelki értékek is.
Ha ráeszmélek, hogy az életem, vagy az a közösség, ahol élek, egy „süllyedő hajó”, akkor ne az legyen az első gondolat, hogy el kell menekülni, tovább kell állni, hanem az, hogy cselekedni kell. Hiszen a nagyon reménytelen helyzetben az elkötelezettség nagyon sokat jelent a ma és a holnap számára.
E Gyermek születése pedig alkalom, hogy megálljak, megpihenjek, odafigyeljek, cselekedjek és adjak magamból a mellettem lévőnek. Ahogy visszakapom a lelki egyensúlyomat, lelki egészségemet, azzal együtt egyházamat, nemzetemet, a társadalmat, amelyben élek, gyógyítani fogom. Észreveszem, hogy „nálunk járt az angyal. Végre megint eljött, életünkben másodszorra itt járt, letette a nyugalmat, az együtt töltött perceket, amit nekünk hozott. Meg a meleget, amit nem is mi mentetettünk meg magunknak, hanem ő. Azért kaptunk karácsonyra belvizet, mert a mi angyalunk családi együttléttel szeretett volna meglepni minket.” (Grecsó Krisztián: Az utolsó és az első angyal nálunk)
Egy dél-afrikai mondás szerint a szavak szavak, a tojást a tyúkok tojják! Beszélhetünk sokat, hogy hogyan lehetne szépen ünnepelni, hogyan kellene okosan jövőt tervezni – vagy elkezdhetünk cselekedni, megpróbálhatunk egy egyszerű, hálaadásból fakadó krisztusi életstílust kialakítani.
U.E.OFM
Az írás Hargita Megye Tanácsa karácsonyra megjelent újságjában volt olvasható