„Így beszél, aki felfogja az Isten szavát, látja a Mindenható arcát – Istentől kap választ, a szeme megnyílik: Mily szépek, Jákob, a sátraid, és a hajlékaid, Izrael! Mint a szétterülő völgyek s a kertek a folyó mentén! Mint az Úr ültette tölgyek s a cédrusok végig a parton” / Szám 24,2-7.15-17a/.
Bileám arról tanúskodik a szavain keresztül, Isten képes az átkot áldássá változtatni. Akit elküldtek, hogy mondjon átkot az áldást osztott. Az az ember, aki hallani és látni akar, az magától Istentől kap útmutatást, szócsővé válik, hogy közvetítsen ő maga is. Bileám úgy mutatkozik be, mint aki igazi látnok, akinek a Mindenható látni engedte titkait. Mi szükséges ehhez? Mert ha Bileámnak sikerült az Úr titkaiba bepillantani, akkor nekem miért ne sikerülne? Nagyképű vagyok? Nem hiszem. Ha őszintén, szívvel-lélekkel imádkozást gyakorlom, vagyis szemlélődök, meditálok, Isten megmutatja az én útjaimat, az ő ösvényeire megtanít engem. /Vö. 25. zsoltár/. Nem mindig világosak ezek az utak, vannak rejtet utak, de jó, hogy van egy biztos út, Ő magáról mondta, hogy az Út. Nem az a bajunk, hogy ezt már elfelejtettük? A szívünket kell belevinni az imába. Emeljük fel szívünket – már felemeltük az Úrhoz – minden szentmisében elmondjuk. Mikor emeltük fel? A felajánláskor a kenyérrel és borral, munkánk gyümölcseivel, amely egyben értékes kincsünk is és ahol a kincsünk ott a szívünk /Mt 6,21/. Valóban így van? Valóban fenn van az Úrnál? Valóban kiemelem a lelkemet a megszokottból, a rutinból, a gépiesből? Elmélkedjek felfelé – Isten dicsérő ima, befelé – ki is vagyok valójában? Az vagyok akinek hiszem magam? és kifelé – felebarátaim felé, másokról alkotott véleményeimet, kapcsolataimat rendezni kell időnként.
Feladat: Érdemes megöregedni? Igen – hittel visszatekinteni, és ha szívből valóban azt érzem, hogy az Isten szeretőknek minden a javára válik, akkor amit csapásnak gondoltam áldás lett. Köszönjem meg, hogy annyi bajból, könnyből, szomorúságból jót hozott ki a Magasságbeli, akinek az oltalmában lakom.