Advent II. vasárnap

„Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére!” /Róm 15,7/.

Szent Pál apostol nem egy olyan közösséget – és itt a legkisebb közösségről legnagyobb közösségig, bármelyikre gondolhatunk, ti a családi közösségetekre, én a magam szerzetes közösségére, de akár nemzetünkre, a társadalomra, bármelyik nagyobb közösségre – nem egy olyan közösséget állít példaképpel ahol nincsenek problémák, vagy pedig valaki megoldja egyszerűen a problémákat, hanem egy olyan közösséget, ahol föl karolják egymást, egymás gyöngéit szeretettel tudják viselni. A „problémákat megoldó közösség” a példa Szent Pálnak a tanításában. Nem is arról van szó, hogy a közösségnek van egy vezetője, aki mindig újra és újra megmondja, hogy mit kell tenni és a többiek azt pedig fejet hajtva teszik, hanem együtt gondolkodásra buzdít bennünket Szent Pál apostol, a közösségbe együtt gondolkodjanak az egyének és így alakítsanak ki közös véleményt.

Mikor jó egy közösség? Ha jó az alap – jó kell legyen az alap – hiszen a ház akkor tud megállni és tudja a rendeltetését betölteni, hogyha a ház az jó alapra épült. Keresztelő János figyelmeztet, hogy fák gyökereinél ott van már a fejsze /vö. Mt 3,10/, a fa az mindig az embernek a jelképe a Szentírásban, az embernek az alapját, az önmaga gonoszsága miatt kivágják, levágják. Kell az alap a közösség építéshez, úgy, mint a kenyérsütéshez a liszt, lehet a pék akár milyen ügyes, több évet is dolgozhat a szakmájában, különböző technikákat felhasználva, hogyha nincs liszt, kenyér nem lesz. KÖZÖS CÉLOKNAK A MEGLÉTE, egy közösségnek legyenek közös céljai, amelyekre rá teszik az életüket, a másik pedig hogy figyeljenek oda az egyénekre a közösségben, kinek mire van szüksége, mi a szükséglete, hiszen hogyha nincsenek közös céljaink, nem figyelünk oda egymásra, akkor nem hogy előre vinnénk a közösséget, hanem inkább akadályozzuk. Akadályozzuk egymást az előrehaladásban, hiszen egy futballpályán is ha a játékos nem akar passzolni, akkor az a játék nem lesz csapatjáték soha. Ezért közös célokat ki kell tűzni, és amikor megvalósult egy cél a következő célt is oda lehet tűzni, amelyeket meg szeretnénk valósítani. ÁLDÁS és ADÁS, feltáró beszélgetések, eltudjuk-e őszintén mondani egymásnak a bajainkat, mi az aminek örülünk, mi az ami fáj nekünk – nem könnyű, dehogy könnyű, nagyon nehéz megélni egymás előtt, akár még a családokban is, közösségekben is, és nem beszélve a tágabb közösségekről. De az ÁLDÁS és az ADÁS, ahhoz hogy a közösség fönt tudjon maradni, egymásra oda kell figyelnünk, vagyis Szent Pál-i értelemben föl kell karolnunk egymást, mint ahogy Krisztus is föl karolt bennünket Isten dicsőségére. Összefoglalásul pedig, Jürgen Moltmannnak az „ADVENTI IMÁDSÁG” című verse foglalja össze a mondanivalómat, amely így hangzik:

Urunk, Jézus Krisztus,
várjuk eljöveteled, várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van kívül a világban
és bent a szívünkben!
Várjuk eljöveteled,
mert ebben a hazug világban
egyre inkább az igazságra éhezünk.
Annyi igazságtalanság sújtja a népeket
és az embereket.
Várjuk eljöveteled,
mert szomjazzuk a szabadságot,
és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk.
Add vissza reménységünket,
amit elvesztettünk!
Add meg újra a szeretetet azoknak,
akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet
megtapasztalhassuk életünkben!
Kérünk, hallgass meg minket! Ámen