III. Ince pápa álmot látott, a lateráni bazilika össze omolni készült és egy alacsony termetű jelentéktelen ember oda ment és az omladozó bazilikát vállával megtámasztotta. Valóban, gondolta a pápa, ez az az ember, aki tevékenységével és tanításával fel fogja tartani az egyházat, megfogja újítani azt. Ha körül tekintünk mi is, joggal telhet el a szívünk egyházunk jövője iránti aggodalommal, hiszen az egyház ma is omladozik, Krisztus varratlan köntösét szaggatjuk, kisebb, nagyobb darabokra, vagy éppen elhagyjuk az egyházat. És a pápa álmában megjelenő jelentéktelen ember, azért óriási, mert Ő túl tud lépni az aggodalmon, túl tud lépni a tragikus látványon, nem hagyja befolyásolni magát az elhangzó szólamoktól, nem az egyház felszínét nézte csupán, hanem szüntelenül a megfeszített arcába tekintett. Ferenc, amikor San Damiano kicsiny templomába imádkozik – fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, hogy megtudjam tenni a te igaz parancsaidat – és Ferenc, amikor meghallja az Ő szívében, a megfeszített ajkain keresztül az ő küldetését – Ferenc, menj és építsd egyházamat ujjá, mert amint látod, omladozik – akkor ő nem az ijesztő híreket hallgatja, nem a statisztikákat nézi, hanem mindig az illatos és élő Isten igére figyel. Ahhoz hogy nekünk is a bizalmunk valóban szilárd és biztos legyen, annak a szemében aki megígérte hogy az ő egyháza az mindvégig fenn marad és a pokolnak az erői, azok nem vesznek erőt rajta, alighanem szükséges hogy mi is III. Ince pápával át érezzük azt hogy valóban az egyház, az össze omol, valóban érezzük az omladozásának a valóságát, a lehetőségét, ugyanakkor elengedhetetlen hogy a szorongató rémlátások idején találkozzunk azokkal a szentekkel, akik nem vették le, és bennünket is figyelmeztetnek, hogy szüntelenül Krisztus arcát kell nézni. Olyan emberekre van ma is szükség, akik szerelmesek, szerelmesek tudunk lenni az Istennek az igéjébe és Isten létét megjelenítjük ebben a világban. Kiknek kell? Mindazon jóakaratú emberek, ki-ki a maga életállapotának megfelelően, aki elindul, hogy újra fölfedezze a frissességet, a bátorságot, a könnyebbséget, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy az Úr Jézushoz hasonlóan előre haladjunk, hogy átadjuk neki az életünket. Úgy adjuk át az életünket, hogy ne csupán az egyház, az egyházmegye, akár a rendtartományunk, vagy éppen a plébániai közösségünk túlélésén fáradoznánk csupán, hanem életet tudunk (tudjunk) adni. Az általunk élt életnek a szépségét, megtudjuk mutatni másoknak, az általunk élt élet teljességét, oda ajándékozzuk és megosztjuk. A küldetésünkhöz közelebb kell kerülnünk. Ferenc megtette azt amit neki meg kellett tennie, rajtunk a sor. Celanói Tamás, Szent Ferenc életrajzírója a következőket írta – Átszőtte Szent Ferenc egész életét Krisztus követése és ezzel nekünk is példát adott. Utolsó szavai ezek voltak „Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg titeket Krisztus”. – amit nekünk kell tenni, arra tanítson meg bennünket Krisztus. Kik számára? A mai ember számára, aki nyitott a nagylelkű gesztusaink felé, aki szomjas a hiteles lelki tapasztalatokra, azok számára, akik készek a nagylelkű szolgálatra, akik különféle bizonytalanság, félelmek között él, hiszen szükségük van a hiteles emberre, hiteles lelkiségre, hogy belekapaszkodván Krisztusba, akár rajtunk keresztül, ne távolodjanak el tőlünk. Az irgalmasság, az személyes dolog, az irgalmasság, az arcot ad az embernek, oda megyünk hozzá, akivel irgalmat akarunk gyakorolni, cselekedni és annak a személynek arcot adunk. Szent Ferenc, a végrendeletét a következő szavakkal kezdi – „Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást. Míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása és maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük, és amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére. Utána egy kis ideig még vártam, aztán elhagytam a világot.” – Kedves testvérek, amikor irgalmasságot gyakorolunk egymással, akkor a félelem személytelenségéből átlépünk a bizalom személyességébe. És hogyan tehetjük ezt? Szent Ferenc folytatja a végrendeletébe – „és az Úr templomaiban olyan mély hitet öntőt belém, hogy ilyen egyszerű szavakkal imádkoztam – Imádunk téged Krisztus és áldunk téged, mert szentkereszted által megváltottad a világot – egy csendes imádságos, másokat meghallgató magtartást magunkévá tenni. Hagyva magunkat, hogy a szentírásnak a szavai azok kérdőre vonjanak bennünket, hiszen az isteni igének a sajátossága, hogy aki kapcsolatba kerül vele, azt magához vonzza és nekünk is kell hagynunk, hogy a Szentírásnak ez a magatartása, ez a centrifugális magatartása, magával ragadjon és velünk együtt másokat is. Kedves testvéreim, engedjük hogy valóban tanítson Krisztus, hasson ránk Szent Ferencnek a példája, úgy hogy az életünk minden tevékenységében és majd halálunk pillanatában is, mi is eggyé forrhassunk Krisztussal, aki így tudott imádkozni a kereszten és így imádkozott Szent Ferenc a földön – Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!
U.E.OFM